Youth [S.M. ff] +18

13. fejezet

Na, megint csaknem egy fél éves kihagyás... Teljesen őszintén abba akartam hagyni az írást, sőt, abba is hagytam, de Shawn visszatértével a motivációm és az életkedvem is visszatért, így arra a döntésre jutottam, folytatni szeretném. Nagyon sajnálom hogy újból és újból csalódást okozok, de azt hiszem, ez vagyok én... Egy nagy rakás csalódás. But anyways, talán még maradt valaki akit érdekel a folytatás, bár erre elég kicsi esélyt látok. Amúgy holnap este új könyv, az összes többitől eltérően ez most sulis témájú lesz, ami tudom hogy elég átlagos, de remélem majd sikerül valahogy legalább egy kicsit különlegessé tenni, hogy érdekes legyen... Szóval ühm... Majd nézzetek bele, ha van kedvetek. <3 Na nem akarom az időt húzni, jó olvasást!

"INTERJÚ, EGYENESEN A POKOLBÓL"

Augusztus 25. Szombat, 14:03

A monoton csipogás egyre hangosabban kúszott a fülembe, úgy éreztem, mindjárt szétrobbanik az agyam. A fejem zúg, az egész testem sajog, még a szememet is képtelen vagyok kinyitni. Furcsa szag terjeng körülöttem, talán valamilyen fertőtlenítő lehet, de nem tudom pontosan megállapítani, mivel a folytonos hangzavar az összes energiámat elveszi, és csakis arra tudok fókuszálni. Mintha valami idegesítő madár megállás nélkül közvetlenül a fülkagylómba vijjogna. Érzem, hogy képtelen vagyok ezt tovább tűrni, az elmém egyszerűen nem tudja elviselni fülsüketítő csipogást. A katonai ösztöneim azt súgják hogy próbáljak meg menekülni, hiszen fogalmam sincs hol vagyok. Lassan - ugyan nehezen, - sikerül kinyitnom a szemeimet, de csupán egy vakítóan fehér plafonnal találom szembe magamat. Próbálom mozgatni a fejem, de egyenlőre ezt még nem sikerül megtennem, viszont az ujjaimat kisebb erőfeszítések árán sikeresen be tudom hajlítani. A zsibbadás is alább hagy, lassan érezni kezdem a végtagjaim, ezzel együtt pedig rádöbbenek, hogy valamilyen cső szerűség kurvára bele van vezetve az egyik vénámba. Egyből realizálom hogy nem vagyok biztonságban. A hirtelen jött félelemérzettől hevesebben kezd verni a szívem, ezzel együtt pedig a csipogás is felgyorsul, mire a fejfájásom még durvább lesz. Kétséegbeesetten próbálok visszaemlékezni arra, hogy mi a legutolsó emlékem, de egyszerűen semmi sem ugrik be, ami még jobban megrémít. 

  A pupilláimnak még mindig túl világos a fény, így hunyorogni kezdek, miközben próbálom kissé lenyugtatni magam. Becsukom a szemeim és mélyeket lélegzek. Újra az emlékeimet kezdem kutatni, ez alkalommal kicsit sikeresebben. Emlékképek kúsznak a becsukott pilláim mögé, de amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan mennek is, én pedig egyre jobban összezavarodom. Egy vacsora a szüleimmel, filmnézés a tesóimmal, dél-mexikói bevetés Jane-nel, egy randi, aztán a tegnapi küldetés. Döbbenten ülök fel az ágyban mikor rájövök, az utolsó emlékem az, hogy próbálok menekülni. Ez után feketeség, egy nagy üres semmi. Mi a francot csinálok, ha elkaptak? 

Az adrenalin ezerrel dolgozik bennem, a fejem még mindig zsong és rettentően szédülök, de minden erőmet összeszedve igyekszem lábra állni. Ahogy a talpam földet ér, meginog a bokám és majdnem összecsuklok, így kénytelen vagyok az ágyba kapaszkodni. Tudom hogy kevés időm van mielőtt észre veszik hogy leléptem, így megpróbálok a lehető leggyorsabban cselekedni. Kitépem a kezemből lógó csövet. Bármilyen folyadék is volt benne, egészen biztos vagyok benne hogy legyengített, hiszen nem szoktam ennyire szétesett lenni. 

Körülnéztem. A szoba teljesen üres, csupán egy ágy szerűség és valamilyen gép helyezkedik el benne, így még mindig nem tudom megállapítani, hol vagyok. A szédülésem kissé enyhült, így az ablakhoz csoszogok és kinézek rajta. Boldogan konstatálom hogy egy első emeleti helyiségben tartózkodom, így a kilincsért nyúlok reménykedve abban, hogy valahogyan ki tudok jutni innen.