Sajnos a szüleimmel elég messze lakunk a sulitól, így hajnali 4:30-kor kelek, hogy elérjem az 5 órási buszomat.
Összesen 2-szer kell átszálljak. Egyik buszról a másikra, aztán pedig metróval a suliig.
Így is örülök annak, hogy 5 percel a csengő előtt bent szoktam lenni órán.
Ugye a tanítás 7-kor kezdődik, az út pedig nagyon hosszú, így vagy csak nézek ki az ablakon és gondolkodom, zenét hallgatok esetleg olvasok. Próbálom elütni az időt.
A mai nap a gondolkodásra esett a választásom, ugyanis muszáj volt át vennem pár koreográfiát a fejemben.
Ilyen korán, mindig csak pár ember van ezen a járaton, álltalában ugyan azok.
Viszont ma az egyik megállónál egy idő bácsi szállt fel, aki a sok üres hely közül mégis mellém ült.
Nem szokott zavarni, ha valaki le ül mellém, hisz Seoulban még az is ritka ha van szabad ülőhely, főleg a metrón.
Mielőtt újra elkezdtem volna a fejben gyakorlást az idős úr mesélni kezdett.
Érdeklődve néztem rá, hiszen ez itt nem szokás.
-Képzeld Lányom! - szólított fel.
-Tudod az élet nehéz, de sose add fel. Ha becsukódik egy ajtó, keress egy másikat, és ha azt érzed, hogy nincs több ajtó, akkor fogd magad és mássz be az ablakon. - imitált a kezével.
-Tudod én már nagyon öreg vagyok, de tapasztaltabb is. Voltál már igazán szerelmes? - kérdezte, de nem hagyta hogy válaszoljak.
-Ha a szerelmeddel összevesztek, mindig beszéljétek meg, harcolj azért, akit igazán teljes szívedből szeretsz, de Drágám én a következőnél szállok. - mondta és lassan felállt eddigi helyéről.
-Jó legyé és vigyázzál magadra. Szia.
"Kár, hogy nincsen szerelmem, akkor megfogadhatnám a bácsi tanácsát"
-Ön is vigyázzon magára. Viszlát. - köszöntünk el egymástól és leszállt a járműről. Tekintetemmel addig követtem, míg el nem hagytuk a megállót.
Eddig sosem történt velem ilyesmi, de hát meglepetések mindig érik az embert. Egész aranyos és bölcs volt az idős úr, azt hiszem ezt a találkozást egy életre megyjegyeztem, sőt még a naplómba is be fogom írni.
A végállomásnál átszálltam a másik buszra, ahol nem szoktam leülni, ugyanis csak 3 megállót megyek.
A metróba beszállva, már sokkal többen vannak. Mindegy mennyi az idő a metró mindig tele van.
***
6:40-kor szálltam le, korábban is mint szoktam. Általában mindig 50-kor szoktam itt lenni.
Nem vettem sietősre a dolgot, mivel kb. 5-6 percre van a suli, így még gyorsan be szaladtam kávét venni, mivel reggelizni sosincs időm.
Egy almát szoktam magammal hozni, amit nap közbe eszek meg. Ebédelni, pedig a suliban szoktam.
***
A lányok meglepődve köszöntöttek, amikor beléptem a terembe.
-Hogy-hogy ilyen korán itt vagy? - kérdezte MiMi, pedig már 6:50 volt.
-És még kávét is tudtál venni? - mutatott a papír pohárra GiGi.
-Valamiért ma gyorsabb volt a forgalom. Én is csodálkoztam hogy 10 perccel korábban szálltam le. És GiGi tudod, hogy sosincs időm reggelizni, ez a kávé most a megmentőm. - emeltem fel a poharat.
-Amúgy DaDa hol van? - kérdeztem.
-Nem tudjuk, nem válaszol az üzenetekre. - mondta GiGi
-Megpróbálom felhívni. - vettem elő a telefonomat.
Nagyon sokáig kicsörgött, aztán pedig hangpostára kapcsolt.
-Csak a hangpostája elérhető. Vajon történt vele valami?? - aggódtam.
- Nem lesz semmi baj, ne aggódj. - nyugtatott MiMi.
Sziasztok❤️
Azt hiszem ez a leghosszabb rész amit eddig valaha írtam. Itt a végszavakkal együtt 500+ szó. 😱🥰
Jó sok élményt írtam bele, legalább is próbáltam. Hihi☺️
Nyomjatok egy ⭐️-ot ha tetszett❤️
Vigyázzatok magatokra💕
~can_STAY🌙
