Három proxyval egy fedél alatt

5. A fény vegyesboltja

Hoodie később segített meggyőzni a főmuftit, hogy elmehessek vele pár ruhámért, egy feltétellel: Nem hagyok magamról még üzenetet, majd csak pár nap múlva. Én pedig fogcsikorgatva bár, de belementem. Az első lépés megvolt. Megkaptam a kezdeti minimális bizalmat, úgyhogy most nekem is engednem kellett.

Mivel Jane cipői egytől-egyig kicsik voltak rám, ott baktattam a tisztás füvén mezítláb a sötétben Hoodie mellett egy kölcsönkapott sporttáskával a vállamon. Csak pár holmim szedhettem össze, ami nem volt feltűnő anyáéknak. (Igen tudom, hogy kiderült ők csak nevelők, de akkor is szuper szülők voltak, hogy tudták nem az övék vagyok, úgyhogy sosem fogom az öreg Blacket apának nevezni) Ebbe a kategóriába pedig nem tartozhatott bele semmilyen nagyobb táskám, mert az feltűnő lett volna otthon. Hoodie a hátáravett amíg az erdőn keresztül megközelítettük a házat és a sötétben lapulva vártuk, hogy a szüleim is lekapcsolják az olvasólámpát és aludni menjenek.

- Tök fura betörni a saját otthonomba... - suttogtam.

Az első dolgom lesz, hogy fölveszek végre egy melltartót... - Gondoltam. Kicsit kényelmetlen volt így a srác hátának simulni egész út alatt.

Hoodie ránézett a telefonjára miközben elfordult, hogy még véletlenül se látszon az ablakból a készülék fénye. – Mi tart nekik ennyi ideig? Tizenegy óra van, a múltkor ilyenkor már rég aludtatok.

- Én nem aludtam mert pillanatnyilag ki voltam akadva Tim üzeneteire. – Javítottam ki. – Lehet nem tudnak aludni... - amint ezt kimondtam kinyílt a bejárati ajtó és Oakley lépett ki rajta. (A kisebbik, a barátom.) Még innen is láttam a tartásán, hogy nagyon fáradt és lestresszelt. Akkor láttam utoljára ilyen rossz passzban mikor szakított vele Sharon. Összefacsarodott a szívem a látványra ahogy megölelte anyát az ajtóban és megtörli az arcát.

Önkénytelenül is megindultam feléjük, de az első két lépésemnél Hoodie keze kulcsolódott erőteljesen felkaromra. – Nem lehet...! - súgta kissé ingerülten.

- Öhm... én... bocsánat, észre se vettem.

A srác visszahúzott, és leültünk egy farönkre. Néztem ahogy Oakley felül a bringájára és eltűnik a sarkon.

- Ő ki volt? – Kérdezte végül. – A pasid?

Megráztam a fejem. – Inkább tesóm. Ő volt Oakley, akivel elvileg kicseréltek. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel.

Belegondolva, tényleg nagyon megilletődött anya, mikor a fiú leszoktatta az arca csipkedéséről... Ahogy visszapörgettem a kerti sütögetéseket, kezdtem látni az értelmét a mesének. Anyáék rajongása Oakleyért... ugyanez fordítva velem.

- Értem...

- Na és veled mi a helyzet? Neked ki a családod? – Kérdeztem, és csak egy pillanattal később döbbentem rá milyen tapintatlanság is csúszott ki a számon.

A srác kis hallgatás után azonban válaszolt - Nem tudom... a birtokon lakók gondolom. Jane elég jófej, meg Tim is. Toby... egy őrült, de nélküle nincs is hangulat. Sally olyan mintha a húgom lenne. Ő az egyetlen lány az életemben, akinek hajlandó vagyok fölvenni egy műanyag tiarát és levegőt szürcsölgetni.

Halkan felnevettem. – Igen, Sally nem úgy néz ki, mint akinek lehet nemet mondani... - mosolyogtam. Ahogy telt az idő, lekapcsolódott az utolsó lámpa is. Vártunk még fél órát, aztán odasurrantunk a bejárati ajtóhoz. Hoodie már szedte is elő a hullámcsatokat, de egy néma intéssel megállítottam és lassan lenyomtam a kilincset. A gyanúm beigazolódott. Az ajtót nyitva hagyták, hátha visszajövök. Macska módra lopóztunk be az előtérbe, és a lépcsőnél megálltam. Fölemeltem az ujjam, majd a lábamra mutattam, hogy kövesse a lépéseim, mert ő nyilván nem tudhatta hol nyikorog a lépcsőnk. Szerencsére anyáék szobájából már hallatszódott a megszokott, ütemes hortyogás, így összeszedtem azokat a fehérneműim, amikből minimum kettő-három volt, így nem volt feltűnő, ha valaki a bugyijaim között akart volna kutakodni utánam. (Mert hát természetes, hogy ott kutakodjon valaki mondjuk drogos zacskók után, hátha azért léptem le...) A tárcámból is kivettem a pénzem felét majd ugyanoda tettem vissza, ahol volt.