Három proxyval egy fedél alatt

15. Holdkórlak

Nem volt ötletem zene terén szóval most Elvist kaptok. 

Muhahaha! 

Amikor szétváltunk jutott csak el a tudatomig, hogy ez az ölelés bensőségesebbre sikerült mint azt a józan eszem szerette volna. De hát minek is a józan észre hallgatni, végül is az tartott eddig életben... Hülye liba.

Nem is nagyon emlékszem hogyan néztem a srácra, vagy hogy melyikünk engedte el előbb a másikat. Csak arra, ahogyan fölálltam és felöltöztem, amíg ő diszkréten elfordult, és kisvártatva lementünk a földszintre. 

Megfagyott a lábam a léptemben. Valami nincs rendben. Elfordítottam a fejem, és az előtéri kanapéra néztem, ahol elvileg Oakley aludt. De a fiú nem volt ott. Sőt, a konyhában sem. 

- Jane...? - szóltam az éppen belépő maszkos lánynak, mikor már végleg kétségbe estem - Nem láttad Oakleyt? Mindenhol kerestem már...

- Én azt hittem melletted duzzog egész nap.

- Nem lehet, hogy hazament...?

A lány sóhajtva ledobta a farmerkabátját a kanapéra, de nem válaszolt, csak elindult Slenderman irodaszobája felé. Követtem. 

A csaj egyszerűen, kopogás nélkül lökte be az ajtót. - Ezt kihagytad. - Mondta, az irodában trécselő nyurgaemberre intve. 

- Nektek is szép napot... - köszönt kissé szemrehányón az arctalan férfi. 

Összeakadt a tekintetem a feszülten ücsörgő Oakley-val, és éreztem, hogy egy hatalmas kő esik le a szívemről. Jane szó nélkül elment. 

Ezt meg vajon mi lelte...? - Gondoltam a csaj után nézve, majd tétován az ajtó félfának támaszkodva bedugtam a fejem a papír és bőrkanapé szagú helyiségbe.  - Bocsánat... csak kíváncsi voltam hová szívódhatott föl ez a tökfej. 

- Csak beszélgetünk... - mondta Oakley halkan, jelentőségteljesen rám meresztve a szemét egy pillanatra. Kicsi korunk óta ismertem ezt a jelet. Komoly témáról volt szó, nyilván a szüleinkről, meg hogy miért volt "jogos" a tegnapi cirkusz. A fiú halványan összepréselte az ajkát, ezzel üzenve : "segíts!"

- Ja értem... egyébként Oakley nem láttalak reggelinél sem. Nem vagy éhes?

- Hát... - kezdte tétován, majd elhallgatott. 

A fehér arcú férfi, még ha nem is volt szeme, éreztem, hogy a tekintetét közöttünk járatja, és esküdni mertem volna, hogy a másoknak láthatatlan közjátékunkon mulat.

- Valóban itt vagyunk egy ideje... - felelte lassan - mindig elfelejtem, hogy nektek milyen szükségleteitek vannak. Elnézést. - Azzal fölállt. Oakley-nak nem kellett mondani se, hogy vége a beszélgetésnek, már ott is termett mellettem, én pedig készségesen elvezettem a konyhába. 

Nem tudom mit beszélhettek idáig, de nem tetszett a barátom hallgatása. 

- Minden oké? - Kérdeztem.

- Persze... csak... aggódom. Nem tudom hogy legyenek ezek a... kusza dolgok. Mert örökké nem futhatunk a kínos megbeszélések elől... - mondta elgondolkodva a tisztás szélét szegélyező fenyők közé bámulva. 

Nem válaszoltam. Kellemetlen volt a levegő köztünk, mégis jól esett, hogy mellettem van és nem veszekedünk. Megpróbáltam kiélvezni a nyugalmas pillanatom a szinte-testvérem mellett. 

- A felnőttes dolgok olyan nyomasztóak...! - Mondta egy reszelős, nyafogós hang mögöttem. 

Észre se vettem, hogy Hoodie kilopakodott mögöttünk az ajtón. Ledobta magát mellém a lépcsőre, és átfonta a térdét.