Kimondatlan érzelmek

11.fejezet

Lawliet szemszöge:

-Light..? -kérdeztem lesokkolva, majd hirtelen beugrott, hogy mi is történt az elmúlt órában. Abban a pillanatban estem a Földre, és törtem darabokra.

-m..men..menj...el.l..-mondtam elhaló hangon, miközben a Földet ütögettem.
-Szó sem lehet róla. -mondta, majd megindult felém.

Leült elém, majd bele ültetett az ölébe. A fejemet a mellkasába temettem, és ütögetni kezdtem őt. De sajnos, vagy nem sajnos, nem engedett el.

-...miért...miért tetted?- kérdeztem.

-Megvolt rá az okom, kérlek, egyetlenem, bocsáss meg nekem.

Szemem sarkából 2 lányt látok meg, akik az ajtó felé futnak, gondolom kettesben szeretnének minket hagyni. Bár lehet az orr vérzés is közrejátszik, de az más dolog.

-Drágám, most megbeszéljük a dolgokat, és utána ki fogunk rá valamit találni.- szólalt meg végre Light.

-D..De mi..mire kell tervet ki találni?-

-Most mondtam, mindjárt elmesélem.- mondta, majd belekezdett mondanivalójába.

*time skip*

-Szóval arra gondoltam, hogy elköltözhetnénk Osakába, van ott egy ház amiben a szüleim laktak régen, de mostmár csak porosodik. Mehetnénk oda.- ajánlotta fel, mire bólintottam, hogy nekem megfelel.

-Telllljesen reális Light.- mondta egy ismeretlen hang

-Hallgass írónő, te story-d, azt mondom amit te írsz. Akkor ne lustulj, hanem gondolkozz valami jobb ötleten.- mondta Lightom.

-Jó lesz így, haladjanak az események, gyerünk.- mondta a hang majd mintha mi sem történt volna, elhallgatott.

-Mikor induljunk?- kérdeztem

-Minél hamarabb.- felelte majd meg ölelt. -Sajnálom.

Eyoo gyermekeim, ezer éve nem volt rész, sorry☹️. Ennek az az oka, hogy lusta vagyok, RIP me. Próbálok egy kicsit aktívabb lenni a jövőben. Nem húzom az értékes időtöket.
~Adios~