Minden jel bezárul

1. rész

-Perselus Piton nagyon szeretlek, de nem tudom van-e értelme folytatnunk. Nem tudlak elengedni, de attól tartok, még jobban felemésztenénk egymást.-a szavak erőtlenül hagyták el ajkait. Hangjából kicsengett a beletörődés keserű éle. 

A Professzor csak állt ott. Nem tudta, mit is mondhatna. Épp az ajtóban állt, mozgásképtelenül. Rengeteget kellene változnia ahhoz, hogy - ahogyan a lány is mondta - ne emésszék fel egymást. Meg kellene tanulnia alkalmazkodni, ami nagyon nehezére esik. Talán Granger az utolsó mentsvára, az utolsó esélye, hogy boldog lehessen. Szerette, ez kétségtelen. De vajon szerelem nélkül is megtudna változni? 

Talán, amitől a legjobban félt, hogy beletudna szeretni. Ha beleszeret a vad kis oroszlánba, feladja minden eddigi létét, elveszti önmagát. De ez a valódi önmaga? Ez a makacs, önfejű, mogorva férfi, akitől rettegnek a diákok, és legjobb esetben is csak utálják? Ez, aki visszautasítja egy boldog élet lehetőségét, akinek azt mondja ez a lány - akiről tudja, hogy szerelemmel szereti -, hogy nem való neki az élet? Ha ez, ha nem, mégis ragaszkodik hozzá. Túl sokáig volt ez, aki most. Túl sokáig játszott szerepet, ahhoz, hogy ne váljon eggyé vele. 

Ha most kisétál, azzal elveszti Hermionét, elveszt mindent, ami kihúzhatná ebből a mocsárból, amiben már évtizedek óta tapicskol. Viszont, ha marad, akkor lehet nehéz lesz mindkettejüknek, de talán lehetnek még boldogok. Legyen önző, ahogyan eddig is? Vegye el a lánytól annak a lehetőségét, hogy valakivel egy normális kapcsolatot alakítson ki, hogy normális élete legyen? 

Tudta, hogy a sorsuk tőle függ, hiszen most az ő kezében van a döntés. Az önvád súlyos kőként nehezedett a vállára. Talán most azzal tesz jót, ha önző lesz. Túlságosan kecsegtette az a másik élet, amit Granger ígért számára. Noha, nem szavakkal, hiszen sosem beszéltek közös életről. Mégis, ez valami új kezdete lehetne, valami olyan tisztaságé, mint egy frissen felhúzott, fehér lepedő, ami csak arra vár, hogy összegyűrjék. Össze akarta gyűrni azt a lepedőt. Új életet akart kezdeni. Méghozzá Hermione Grangerrel!

-Én is... nekem is vannak irántad érzéseim.-nyögte a szavakat, bár a fejében sokkal határozottabban festettek. A mogyoróbarna szempár, eddig csak vizslatta az ajtóban állót, most pedig hitetlenkedve nézett rá, mint aki nem jól hallja, amit hall. Perselus talán ott gyengült el teljesen, amikor az eddig szinte beesett szemek helyett, valamiféle gyermeki rajongással csillogó szempárral állt szemben. 

-Nem szeretném, ha hagynál elmenni.-mondta, és magát nem meghazudtolva elejtett egy undorodó fintort, ami a szentimentalizmusnak szólt. Hermione szemei már szinte táncoltak, s a nevetés, amiben kitört, meglepte a Professzort. 

-Sosem fogsz megváltozni, igaz?-kérdezte még mindig nevetve, miközben odasétált hozzá. -Ne is, így szeretlek.-suttogta, miközben karját a férfi nyaka köré fonta, s pár lépéssel, és egy viszonylag hangos ajtócsapódással később olyan szenvedéllyel falták egymást, hogy ajkaik fájón égtek. Hiába a fájdalom, mégis hihetetlen érzés és élmény volt. A boszorkány még mindig azt hitte, hogy csak egy álom, melyből felébredve, egyedül találja magát hűvös szobájában, párnái közt, miközben sós könnyei borítják be egész arcát, a Bájitalmester csókjai helyett. 

Akkor kezdte elhinni, amikor már egy óra is eltelt, s a férfi még mindig ott volt, nem tűnt el, nem vált köddé. Az utóbbi hónapokban összesen nem mosolygott és nevetett ennyit, mint ebben az egy órában. Boldog volt. 

Arra az egyre tudott gondolni, hogy bármekkora és bármennyi fájdalommal is járt, megérte, minden, hogy most Perselus ölében ülve történeteket mesélhessen arról, hogy milyen volt a gyermekkora, és néha milyen két ballábas tud lenni. Ismételten elindult valami közöttük, talán a bizalom- amely még nincs olyan erős, s így csak idétlen történetek megosztásában nyilvánult meg. 

Pár órával később Perselus távozott, de Hermione a férfi unszolása ellenére sem tartott vele, pedig mennyire szeretett volna! Mégis, úgy érezte, hogy most kicsit egyedül kell lenniük mindkettejüknek, átgondolni, hogy mi is történt aznap. Azt, hogy mi fog velük történni. Talán lehet úgy is mondani, hogy sok volt ez a nap mindkettejüknek, mert a szívük mélyén egyiken sem számítottak arra, hogy ilyen boldogan fogják álomra hajtani a fejüket. 

Ekkor eszébe jutott egy ránehezedő gondolat, méghozzá: egy hét múlva költöznie kell a Roxfortból. Vége a RAVASZ-nak, vége a tanévnek. Fogalma sem volt, hogy mihez is kezdjen ezután. Hogyan fognak találkozni, vagy mi lesz így velük? Egyben biztos volt, bárhogyan is alakuljon, nem engedik el egymást. Percekkel később arra jutott, hogy fölösleges ezen gondolkodnia, hiszen egyedül úgyis tanácstalan, majd megbeszélik együtt, hogyan is folytassák. 

Csámpás dorombolva ugrott az ölébe, s régi barátjával a karjai közt vágta magát hanyatt az ágyon, hogy aztán átadja magát az édes pihenésnek. 

------------------------------------------------------------------

Instagram: Cicakak97