Minden jel bezárul

2. rész

Perselus, miután megúszta, hogy a Griffendéles folyosón bárkivel összefusson, nem is gondolta volna, hogy a biztonságosnak érzett pincefolyosón fog találkozni egy igen kíváncsi, és sokat sejtető tekintettel. A smaragdzöld talár úgy simult rá a karcsú testre, mintha csak ráöntötték volna (ami valószínűleg hasonlóképp történt), a magas, színben passzoló süveg pedig büszkén csúcsosodott viselője fején.

-Mi járatban, Perselus?-kérdezte kedvesen Minerva McGalagony, de mindketten pontosan tudták, 'mi járatban'. -Azt hittem ma én felügyelem a folyosókat... főként a Griffendél-toronyban és környékén.-tette hozzá egy mindent tudó mosollyal az arcán. Piton elhúzta a száját, a szemöldökét pedig a magasba emelte, ezzel jelezve, hogy nem vevő semmiféle társalgásra. 

-Gondoltam segítek, nehogy a jószívűségednek hála, esetleg Friccs segédek nélkül maradjon.-ejtette ki a szavakat a száján, de érezte, hogy túl boldog és elégedett ahhoz, hogy megbántsa - talán egyetlen - barátját. Ettől függetlenül, mint mindig most is ínyére volt a szurkálódás. 

-Köszönöm nagylelkűségedet, Perselus, de hidd el, a többi estén boldogulok egyedül is.-fejét félre döntötte, miközben szemüvegét lejjebb húzta orrán, s afölött nézett a férfira. Perselus értette a célzást, szerinte is balgaság lett volna minden éjjel a lánynál lenni, s onnan visszamenni a pincébe. Bármikor megláthatja egy átkozott Griffendéles, és egy percbe nem telne, hogy másnap, sőt!, még az nap mindenki erről pletykáljon. Igen, tisztában volt vele, akkor is, mikor a délután folyamán felment a körletébe, akkor is, mikor ott maradt. De megérte volna akármilyen diskurálás, akármilyen szóbeszéd róluk, és ha még százszor visszamehetne az időbe, százszor ugyanígy csinálná. 

-Már csak egy hét, Minerva.-hangja elesettség és csalódottság jelét mutatta, olyan volt, mint egy kisgyerek, aki tudja, hogy a világ legjobb táborából rövidesen haza kell mennie. 

-Gondolkodtál már azon, mi lesz utána? Mit fogtok csinálni?-érdeklődött az idős boszorkány, s hangjában semmiféle él nem volt, szimplán csak a kíváncsiság. És még valami... ott lebegett a ki nem mondott kérdés: "Elhagyod a Roxfortot?". 

-Nem volt időm ilyeneken gondolkodni, ugyanis feltart egy túl érdeklődő boszorkány, aki szereti, nem-nem... imádja beleütni mások dolgába az orrát.-morogta a Professzor. 

-Perselus, ne feledd! Ami egy roxforti tanár dolga, az valamilyen szinten a roxforti igazgató dolga is.-rótta meg, kicsit sem meghátrálva, vagy felvéve az iménti mondatot. 

-Igazad van. Tanácstalan vagyok, de most megyek és kialszom magam. Mindent időben tudni fogsz.-az utolsó mondatából cseppet sem sajnálta az iróniát. 

-Javíthatatlan vagy. Jó éjszakát.-sóhajtott lemondóan, mert tudta, hogy ennyi, elfogyott a Bájitalmester türelme, majd tovább indult járőröző körútján. Perselus még morgott valami 'Jó éjt' szerűséget, de nem lehetett teljesen kihallani a szavakat, McGalagony csak remélni merte, hogy nem egy nonverbális átkot szórt rá. 

Reggel, mikor Hermione felkelt, elindult a Nagyterembe reggelizni, és legnagyobb örömére ott találta az asztaluknál barátait. Ronnak nem volt túl jó kedve, elég régóta ismerte, hogy észrevegye, még akkor is, ha két pofára tömte magába az ételt. Harry és Ginny nevettek valamin, Hermione azt hitte, a kettőnek köze van egymáshoz. Talán Ronnak nem is rossz kedve van, csak valami nem tetszik neki. Kitudja. Képzeletben rántott egyet a vállán, majd tovább pásztázta a Nagyteremben ülőket. Szeme a Mardekáros asztal felé tévedt, ahol meg is látta, akit keresett. Draco ott ült, egymagában, és Hermione nem értette, miért csak egyedül van. Amióta vége a háborúnak, a szőke fiú szinte mindenkitől bocsánatot kért, akit előtte bántott. Persze, nem lehet teljesen jóvá tenni ami a múltban történt, de Hermione élete egyik legjobb döntésének tartotta, hogy adott neki még egy esélyt, és összebarátkozott vele. Elhatározta, hogy reggeli után beszél is a fiúval, bár nem erről, mert nem szeretett volna belekontárkodni abba, amihez nem túl sok köze van. Úgyis elmondja neki, ha valami bántja. 

Leült Ginny mellé, s érezte, hogy szinte minden egyes rezdülését végig kísérte egy szempár. Tekintete a tanári asztal felé rebbent, s ekkor találkozott össze az éj fekete szemekkel. Professzora elfordította a fejét, de tudta Hermione, hogy ez nem a sértettség, nem a harag vagy az utálat miatt van, hanem azért... azért, mert Perselus teste és elméje reagál. Ezt onnan tudta, mert ő is pontosan ezt érezte. Tegnap nem aludt a férfinál, s ezzel nem ért el mást, csak, hogy még jobban kívánják egymást. Egy apróka mosoly jelent meg az arcán, ami inkább egy önelégült vigyorrá nőtte ki magát. Igyekezett elrejteni, de nem volt elég gyors.

-Te meg minek örülsz?-kérdezte Ron sajátos stílusában, miközben a szája tele volt étellel. Most még bunkóbb volt, mint alapból. Hermione ebből tudta, hogy valami más baja van, valami nagyobb, mintsem, hogy Harry vagy Ginny piszkálja.

-Neked is jó reggelt, Ron!-csattant fel. -Luxussá nőtte ki magát, hogy köszönj, vagy legalább, hogy ne legyél tahó?-nézett a fiúra, aki valószínűleg nagyon örült, hogy a lány nem tud szemmel ölni.

-Ne is törődj vele, Hermione!-hajolt közelebb Ginny, legyintve. -Összeveszett Lunával, azért ilyen.-miközben mondta, szúrós pillantást vetett Ronra. Hermione bólintott, majd ő is a reggelije felé fordult. 

-Képzeld Hermione, a tanév végeztével egy hétre elmegyünk Ginnyvel nyaralni. Még nem tudjuk pontosan hová, de mindenképpen a tenger mellé szeretnénk menni. Lehet megnézzük a Horvát tengerpartot.-hajolt át a vörös lány előtt Harry, s olyan örömmel mesélte, mint amilyet Hermione is érzett.

-Ez nagyszerű, Harry!-szemei is szinte nevettek, hiszen őszintén örült barátja és barátnője boldogságának.  Amíg Horcruxokat kerestek, nem túl sok időt tudtak a fiatalok együtt tölteni, de egy szem kétsége sem volt afelől, hogy a kimaradt időt bőségesen befogják pótolni. Ginny mindig is jó hatással volt Harryre, ő volt az egyetlen, aki úgy tudta kezelni a kiválasztott fiút, mint senki sem. 

-Na és te? Mit csinálsz az iskola után?-kérdezte Harry még mindig áthajolva a legifjabb Weasleyn. A kérdés olyan hirtelen érkezett és olyan mázsás súlyként nehezedett a lelkére, hogy még az étvágya is elment. Igen, ezt minél hamarabb meg kell beszélnie Professzorával. Eddig eszébe sem jutott, tegnap este szánt rá egy-két percet, de inkább elhalasztotta. Most viszont már nincs menekvés, minél előbb tisztázniuk kell, hogyan is tervezik a jövőjüket. 

-Hát én... még nem tudom.-mondta zavartan. Barátai is látták rajta, hogy milyen zavarba jött ettől a kérdéstől. 

-Egyetemre akartál menni, nem?-kérdezte Ron, most már normálisabb stílusban. Csak hatott a regulázás.-gondolta magában Hermione. 

-De igen, de még nem tudom pontosan hogy lesz. Nektek sem kellett volna visszajönni az utolsó évre, mégis itt vagytok.-mondta, miközben a két fiúra nézett. -A jövő kifürkészhetetlen és mindig változik. Ha eljön az ideje, tudni fogom, mit is csináljak.-a végére átment a szokásos oktató jellegű hangvételébe. Ron csak egy grimasszal jutalmazta a választ, és inkább ismét a reggeli felé fordította figyelmét. 

-------------------------------------

Instagram: Cicakak97