Minden jel bezárul

4. rész

-El kell menned.-sóhajtotta a Bájitalmester halkan. Hermione először fel sem fogta, amit hall. Nagy szemeit ráemelte a mellette fekvőre.

-Mi? Hová...? Most?-kérdezte zavartan, miközben hangja egyre élesebb lett.

-Nem, nem most.-fordult oda a másik, miközben átölelte és magához húzta. 

-Mondanád úgy, hogy én is értsem?

-Mindketten tudjuk, hogy kár lenne veszni hagyni ezt az intellektust. Egyetemre kell menned, és tudom, hogy te is menni akarsz. Menned kell... nélkülem.-nézett a lányra komolyan.

-Ez a dolog messzebb van annál, minthogy ezt most beszéljük meg.-fújtatott frusztráltan Hermione.

-Mindketten tudjuk, hogy nincs már olyan messze, és már csak egyre közelebb lesz.

-Rendben, akkor beszéljük meg most.-mondta, miközben kibontakozott az ölelésből és felüt az ágyon. -Megyek egyetemre, de olyan egyetemre, ahová nem kell beköltözni, csak bejárni, így minden nap együtt tudunk lenni. 

-Hogy tudnánk? Minden nap jönni fogsz a Roxfrotba? Szerinted a tanulás mellett lesz rá energiád?-vonta fel az egyik szemöldökét szkeptikusan Perselus. -Én nem tudok majd menni hozzád, ezt te is tudod.-fűzte hozzá komoran.

-Én arra gondoltam, hogy hagyd itt a Roxfortot.-jelentette ki a lány határozottan. Egy keserédes nevetést kapott válaszul. Ez volt a legrosszabb reakció, amit kaphatott. 

-Hagyjam itt a Roxfortot, Miss Granger?!-és nevetett tovább. -Ezt mégis hogy gondolta?-komolyodott el. 

-Mi az, hogy, hogy gondoltam? Úgy, Perselus, hogy hagyd itt a Roxfortot. Költözzünk össze. Annyi lehetőség van... pl. taníthatnál egyetemen, vagy egy másik varázslóképzőben. Te vagy az ország egyik legjobb bájitalmestere, bárhová felvennének. Ha pedig nem akarsz tanítani, nyithatnál egy saját üzletet is akár!-lelkendezett a lány. Lelkesedését egy pillanat alatt összetörte az a megvető tekintet, ami rászegeződött. 

-Néha.. néha nem hiszem el, hogy te vagy korod egyik legokosabb boszorkánya.-köpte a szavakat a férfi, miközben felállt, s egy nadrágot rángatott magára. 

-Miért?! Kifejtenéd, hogy mit gondolsz, ahelyett, hogy csak degradálsz?-tekintete harcias lett. Legjobb védekezés a támadás, szokták mondani. 

-Gondolkozz egy kicsit! Ha használnád az eszed, arra is, hogy gondolkodj néha, és nem csak arra, hogy lexikonokat magolj be, akkor rájönnél, hogy miért nem megvalósítható egyik "lehetőség" sem!-fújtatott, miközben kiment a nappaliba. Hermione dühtől forrva ugrott ki az ágyból, hogy utána siessen.

-Ide figyelj, Perselus Piton! Nem tűröm, hogy sértegess, akkor sem, ha képes leszel kommunikálni velem, és esetleg bebizonyosodik, hogy igazad van!-hangja átszelte a köztük lévő távolságot, és a férfit őszintén meglepte, hogy ennyire felnőttesen kezeli a helyzetet párja. Ettől függetlenül, tartotta a véleményét. 

-Szóval?! Esetleg kifejtenéd?-cinikus hanglejtése egyáltalán nem hatott nyugtatón a férfira.

-Azt szeretnéd, hogy helyetted gondolkozzak? Rendben.-testtartása megváltozott, sokkal inkább hasonlított a rettegett bájitalmesterre, a pince denevérére, mint arra a Perselusra, akit a lány olyan jól ismert. -Gondolj bele... te vagy az iskola igazgatója. Én pedig megpályázom a Bájitalmesteri, vagy a Sötét Varázslatok Kivédése állást. Én: Perselus Piton. Perselus Piton, a halálfaló. Perselus Piton, Voldemort kéme. Aki megannyi életet ontott ki.-lassú, fenyegető léptekkel megkerülte a lányt, s szorosan a hátához állt, de nem annyira szorosan, hogy egymáshoz érjenek. Hermione nyakából kisöpörte a hajtincseket, majd a füléhez hajolt, és belesuttogott, ezzel megadva a kegyelemdöfést. -Én, Perselus Piton, aki megölte Albus Doumbledoret.

Síri csend uralkodott a lakrészben. Egyiken sem mozdultak. Hermione könnyei csendben folytak végig az arcán, majd a férfi törte meg a csendet. Elhúzódott tőle, s elé sétált.

-Te felvennél? Te, mint egy átlagos boszorkány, vásárolnál az én üzletemben? Tőlem, aki olyan mérgeket kevert nap-mint nap, amelyek azonnal végeznek áldozatukkal, persze jó esetben. Rosszabb esetben, hosszas szenvedés árán, kínok között.-tudta nagyon jól, és a zokogását visszafojtani igyekvő lányon is látta, hogy túl drasztikus volt, de nem választhatott más utat. Csak így érthette meg, hogy miért nincs jövője a kastély falain kívül. 

-És... ha.. elmennénk jó messzire? A világ másik végére?-szipogta a lány, miközben reménnyel teli szemeivel fürkészte az előtte álló arcát.

-Ennyire nem lehetsz ostoba és naiv!-csapott a mellette lévő kanapé háttámlájára. -Hát még mindig nem fogod fel?! Az egész világ ismeri Voldemort nevét! Ahogyan a halálfalóiét is! Köztük az enyémet is! És az sem segít sokat a helyzeten, hogy ennyire elismert bájitalmester vagyok! Nem érted meg, hogy a nevem összemosódott Voldemortéval? Tudod hogy hívnak a szakmai körökben? "Perselus Piton a halálfaló bájitalmester". Ez tudod mit jelent? Azt, hogy nincs jövőm.-leroskadt a kanapéra, s fejét a két kezébe temette. Felnézett a még mindig mozdulatlanul álló lányra. -Ahogyan mellettem neked sincs.-szíve összeszorult, szája kiszáradt, s a torkában olyan csomót érzett, amitől azt hitte megfullad. 

-Tehát... úgy van jövőnk, hogyha nem vagyunk együtt?-suttogta elesetten a lány, miközben lassan leült, mert érezte, hogy lábaiból kezd kimenni az erő, és ha tovább áll ott, biztosan összerogy. -Ez a sorsunk? Neked a kastély... nekem pedig, hogy ne legyek veled.-minél jobban felfogta, annál jobban nem tudta elfogadni. Zokogva borult társára, miközben a számára védelmet nyújtó karok ölelését kereste. 

Hosszasan ültek csak így, összetörten, egymás karjában a kanapén, míg végül el nem aludtak.

-----------------------------------------

Instagram: Cicakak97