Minden jel bezárul

6. rész

Hermione egész nap olyan volt, mint egy élőhalott. Kedvetlen volt, nem volt étvágya, és a társasághoz sem volt türelme. Barátai megpróbálták szóra bírni, Draco kitartóan próbálkozott, de mindhiába.

-Hermione, nem lehet egész nap ilyen rossz kedved! Ha esetleg beszélnél róla... talán tudnék segíteni, de így még mondani sem tudok semmit, azt sem tudom miről van szó!-mondta Draco szinte kétségbeesetten. Nagyon szeretett volna segíteni a Griffendélesnek, de az egy szót sem szólt, tiltakozáson kívül.

(Technikai probléma miatt elveszett az ezutáni írásom, és én buta ráfrissítettem... így most újra írom a részt, mert nem volt róla biztonsági mentésem. Ha valaki újra olvassa, és nem az van benne, ami eddig volt, ez ezért van.)

A nap hátralévő része elég lassan telt, de eljött az este. Hermione a kastély-parkban ült, levegőre volt szüksége a délutáni tanulás után -amire igazából nem is nagyon tudott figyelni, mert folyamatosan a férfi és a köztük lezajlott beszélgetés körül forogtak a gondolatai-.
A nyugalmát, léptek zaja zavarta meg, amelyeken jól hallható volt, hogy határozottak, és éppen felé tartanak. Tudta, kitől származik.

-Miss Granger! Az irodámban egy 10 perc múlva!-hallotta a férfi hangját, aki ellentmondást nem tűrő hangon közölte vele a továbbiakat.

10 perc múlva, már ott állt az iroda ajtaja előtt. Nem mert egyből a Bájitalmester lakrészéhez menni, mert nem tudta eldönteni a férfi milyen hangulatban is van igazán.
Nem kellett sok idő, megjelent hátánál az előbb említett férfi, majd a kezét megfogva jelezte, menjenek inkább át a lakosztályba. Miután beértek, az ajtó halkan becsukódott, a lánynak intett, hogy foglaljon helyet a bőr kanapén, jó maga pedig a vele szemben lévő bőrfotelba ült.

-Mire jutottál?-hangzott az egyértelmű, körítés nélküli kérdés Hermione szájából.
-Új esélyt akarok... pontosabban, az esélyt megkaptam, és én élni akarok vele. Veled! Beszéltem Minervával, azzal búcsúzott el, mielőtt eljöttem, hogy időben adjam be a felmondásomat. Ez holnap fog megtörténni.-jelentette ki határozottan.
A Griffendéles először nem is tudta eldönteni, hogy ezt most valóban hallotta, vagy csak a képzelete szüleménye?! Álmodik, vagy ez tényleg a valóság?! Mikor a vele szemben ülő fölállt a fotelból, majd odalépett hozzá, szorosan a hajába túrva, szenvedélyesen megcsókolta, akkor döbbent rá, hogy ez bizony a valóság. Nem akarta akkor sem elhinni.
Visszacsókolt, és olyan szenvedély, olyan szeretet tört elő belőlük, ami mindig is bennük rejlett, de sosem hagyták a felszínre törni, eluralkodni magukon. Most nem parancsoltak megálljt, az érzéseiknek és vágyaiknak, csak hagyták, hogy pontosan annyira szeressék egymást, mint amennyire szeretni képesek.

Elnyúlt az éjszaka, még sosem voltak ennyire boldogok.
-Mit szólnál, ha a jövőhéten elkezdenénk nézni házakat?-vetette fel a Bájitalmester, mintha csak azt kérdezte volna "holnap mit együnk?".
-Nagyon örülnék neki!-Lelkendezett a Boszorkány csillogó szemekkel.

Perselus akkor volt a legboldogabb, mikor hallgatta a lányt, ahogyan az új házat tervezgeti, hogyan és mit szeretne. Hermione pedig akkor volt a legboldogabb, mikor tervezgette az új házukat. Ahogyan a közös jövőt építették -még csak fejben-, érezték, hogy minden eddigi szomorúság, fájdalom megérte.
——————————————————————
(Bocsánat, ennyire futotta így este 11-kor, de ez már így marad. Remélem azért ez is olvasható, annak ellenére is, hogy csak össze van csapva, és meg sem közelíti az eredetit, de a cselekmény kb. ugyanaz.)