Ködbe veszett árnyvadász ✓

|10|

~•°•|♪|•°•~
Vihar előtti csend
~•°•|♪|•°•~

Alec álmodott. Volt már ilyen, nem is egyszer, de a rabsága óta ezek rossz és szörnyű rémképek voltak, amik lassan az őrületbe kergették. A mostani viszont talán mindent felülmúlt, amit eddig látott.

A kriptában volt, ahonnan pár napja sikeresen kiszabadult. A félelem azonnal átvette a gondolatai felett az irányítást, ahogy felismerte a túlontúl ismerős helyet. A múlttal ellentétben, most nem láncolták ki a falhoz. Szabadon mozgott, s a démonok, meg egyéb visszataszító lények jelenlétét sem érezte. Mégis félt.

Ahogy fel-alá járkált a dohos helyiségben, valahonnan halk, erőtlen nyöszörgést hallott, így elindult az ajtó felé, ami különös módon nyitva állt előtte. Alec jó pár percig habozott, de végül kilépett a folyosóra.

A kriptán kívül sem volt jobb a helyzet. A falat karmolások borították, ráadásul semmiféle lámpa - vagy fáklya -  nem adott neki fényt. Várt egy darabig, majd mikor a szeme hozzászokott a gyér meg megvilágításhoz, elindult a kihalt folyosón. Közben újra és újra hallotta a szenvedő nyöszörgést.

A folyosó mindkét oldalán látott cellákat, amik sokkal kisebbek voltak, mint az övé. A legtöbb szerencsére üresen tátongott, de akadt olyan is, ahol felismerhetetlen roncsok hevertek a földön. Alec nem tudta őket mondéneknek - vagy bármi másnak - nevezni, mert egyszerűen nem lehetett kitalálni, hogy mik feküdtek a rácsok mögött.

Az utolsó cellában azonban élő rabot talált. A helyiség egyik sarkában egy fáradt, vékony valaki ült. Keze a falhoz volt láncolva, a lábain bilincs csörgött, amin megcsillant a cella egyetlen ablakán beeső Hold fénye. Aztán az alak felnézett. Alec úgy érezte, hogy nem kap levegőt.

- W-Will? - kérdezte döbbenten az árnyvadász, majd közelebb lépett a cellát lezáró rácsokhoz. - Te életben vagy? Hogyan...?

- Láthatod, rab vagyok még mindig, mint te - felelte a - mint később kiderült - vérfarkas. A hangja hideg volt, akár az őket körülvevő légkör.

- Nem - rázta meg a fejét Alec. - Én kijutottam. A barátaim értem jöttek. Én már nem vagyok rab.

- Látszólag nem - bólintott Will. - De vajon tényleg szabad vagy? Vajon tényleg tudsz majd újra rendes, nyugodt életet élni? El tudod majd felejteni ezt?

Alec tudta, hogy Will igazat beszélt. Semmi esélyt nem látott arra, hogy idővel majd újjá azzá válhat, aki az elrablása előtt volt. Sosem fogja majd teljesen elfelejteni az emlékeket. Mindig kísérteni fogják. Persze, ott volt neki Magnus, Jace, Izzy, Clary - igen, még a Vöröske is számított neki -, de ők nem élték át azt, amit ő. Nem érezték azt a fájdalmat - Jace-t kivéve -, ami az ő testét járta át minden egyes kínzás alkalmával.

- Elültettem a bogarat a füledben, igaz? - kérdezte Will, s lassan felállt a sarokból, majd nehézkesen a rácsokhoz sétált.

- Te halott vagy - távolodott el kicsit Alec. - Tudom, hogy az vagy. Nem élhetsz. Ez csak egy álom. Egy képzelgés, semmi több!

- Igazán? - kérdezte Will, s közben elvigyorodott. Alec látta már ezt a vigyort korábban is.

- Nem... Nem lehet... - Alec pánikolva hátrált el az ajtótól, s egész testében összerezzent, mikor a háta a hideg fallal találkozott. Will arca folyamatosan változott a szeme előtt, s hamarosan már James állt a cellában, s nem a vérfarkas, aki segített neki.