Ködbe veszett árnyvadász ✓

|16|

~•°•|♪|•°•~
Elveszett
~•°•|♪|•°•~

Magnus tudta, hogy Alec hirtelen gyógyulása semmi jót nem jelentett. Hiába pattant fel úgy az ágyból, mintha az elmúlt hetekben nem haldoklott volna, hiába volt olyan energikus, mint régen, Magnus nem tudott boldog és kipihent lenni. Nagyon aggódott és félt, azonban Alec előtt úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne, noha az Intézetet még mindig nem hagyta el. Ezt persze a Klávé nem fogadta őszinte mosollyal, de Magnust nem érdekelte.

Jace és Izzy sem volt nyugodt, de ugyanúgy nem szóltak Alecnek semmit. Már nagyon vágytak a békére, de az bizony még elég messze volt. Ők viszont észrevették azokat az apró változásokat, amik Magnus figyelmét elkerülték, lévén, hogy több ideje ismerték már Alecet.

A fekete hajú furcsán viselkedett. Tény, hogy régebben sem volt az a tipikus kedves alkat, de mióta látványosan "felépült", Alec goromba volt mindenkivel, még a saját barátaival is. Még Jace is kapott tőle olyan visszavágásokat időnként, amiket egyáltalán nem érdemelt meg.

Aztán ott volt az is, hogy Alec egyedül járt démonokat ölni. Sosem szólt senkinek, egyszerűen csak elhagyta az Intézetet, aztán visszatért véres ruhában, s kimerülten. Izzy hiába tartott neki kiselőadást arról, hogy még nem szabadna túlterhelni magát, Alec természetesen nem hallgatott rá, ahogy senki másra sem.

Magnusra sem. Olyan szinten nem figyelt a párjára, hogy néha észre sem vette, hogy a boszorkánymester ott állt mellette, s beszélt hozzá. Magnust ez egyébként nagyon bántotta, de nem tudott semmit sem tenni. Nem jött rá, hogy Alec miért változott meg ennyire drasztikusan, csak tehetetlenül nézte az eredményt. Pedig ő még a csillagokat is lehozná neki, ha azzal visszakaphatná a régi árnyvadászt.

Jace legalább annyira megszenvedte Alec viselkedését, mint Magnus. A testvére minden döntésből kihagyta, nélküle ment el démonokra vadászni, szinte nem is beszélt vele, mintha csak nem díszelgett volna ott a testükön a parabatai rúna. Pedig ott volt, s Jace nagyon és furcsa jeleket érzékelt általa. Mintha nem is Alec lett volna a társa már évek óta, hanem valaki más.

Jace!

Na igen. A másik, ami kifejezetten az őrületbe kergette a szőke árnyvadászt, az a hang volt. Egy számára ismeretlen valaki dumált a fejében, s mindig csak a nevét ismételgette, bár az utóbbi időben néha mást is mondott.

Ne ignorálj!

Jace mégis azt tette. Mióta Alec gyökeresen megváltozott, azóta kísértette a hang, s nem hagyta nyugodni. A fiatal Nephilim már sokféle módszert kipróbált, hogy az idegen befogja a száját, de eddig még egyik sem vált be. Végül arra döntésre jutott, hogy fejben válaszol, már ha az lehetséges egyáltalán.

Mit akarsz? Ki vagy?

Na végre! Ideje volt már.

Jace el sem hitte, hogy tényleg sikerült. Eléggé furcsa volt ez a fajta társalgási módszer, de kifejezetten tetszett neki. Így legalább senki sem hallotta a szavait, s nem tudták azt kiforgatni, vagy másnak elmondani. Ez praktikus volt.

Ki vagy?

Nem Ő vagyok.

Jace nem értette a választ. Nem Ő? De akkor ki?

Akkor ki?