Ködbe veszett árnyvadász ✓

|2|

~•°•|♪|•°•~
A szív fájdalma
~•°•|♪|•°•~

Alec egy sötét és hideg, leginkább egy kriptára hasonlító helyen tért magához. A boltíves falakról láncok lógtak le, dohos szag terjengett a levegőben, s pár méterre tőle még egy koporsót is ki tudott venni a sötétségben. Tipikus barátságos hely volt, ahová akár még egy randit is simán leszervezne az ember.

Ahogy a szeme lassan megszokta a fényviszonyokat, újabb dolgokat vett észre. Rájött, hogy ő maga is ki van láncolva. A bilincs már szépen kidörzsölte a csuklóját, így arra a következtetésre jutott, hogy már jó ideje ebben a pózban volt. A sarkokban pókhálók feszültek, amik miatt Alec szorosan a falhoz simult. Nem igazán szereti a pókokat.

A helyiség másik oldalán azonban valami olyat látott, ami rögtön kitörölte a nyolc lábú, gyilkos szörnyetegről alkotott rémképeit. Egy ember maradványai voltak a földön. Valaha ő is ki lehetett kötözve, mert a láncok ott lógtak a falon, csak az ember már nem élhette meg a szabadulását.

Alec inkább próbált másfele figyelni, nem volt ő finnyás, de azért a halottak látványát ő sem bírta annyira jól. Meg aztán az agya is kezdett olyan irányokba gondolkodni, hogy talán ő maga is hasonló véget fog érni. Elhagyatottan, egy sötét pincébe zárva...

Nem! Nem gondolhat ilyenekre! Próbált pozitív képeket előásni az elméjéből. Hamarosan már szép dolgokat látott. A nevető Jace-t, a békésen alvó Magnust, vagy Izzyt, ahogy éppen azon nyavajgott, hogy mit vegyen fel. A körülmények ellenére, Alec ajkaira halvány mosoly húzódott.

Valahonnan ajtó csapódás zaja hallatszott.  Alec már rutinosan mozdult, hogy elővegye az íját, de rájött, hogy minden fegyverét elvették. Mielőtt bármilyen módon fel tudott volna készülni egy esetleges harcra, kivágódott a helyiség oldalán lévő vaskapu, s jó pár démon száguldott be rajta, meg egy ember is. Legalábbis Alec annak hitte, mielőtt meglátta volna arcát.

A pasas valaha biztos jóképű lehetett, de valahogy Alec ezt nem tudta beleszőni abba a képbe, ami a szeme elé tárult. A férfi arca teli volt hegekkel, égési sérülésekkel, mintha valami démonnal harcolt volna, s a sebei nem gyógyultak volna be. Először azt hitte, hogy sima egyszerű mondén az illető, de aztán észrevette a férfi rúnáit, ami egyértelműen arra mutatott, hogy egy árnyvadász állt előtte. Egy nagyon rosszul kinéző árnyvadász.

- Alec Lightwood... - mosolyodott el gúnyosan a férfi, bár a mosoly inkább tűnt valami gonoszabb kifejezésnek. Mint egy szörny vigyorgása. 

- Ki maga? Mit akar? - mordult fel Alec, s megpróbált a láncai ellenére is felállni. Nem akart gyengének tűnni.

- Úgy látszik, tényleg igazat mondtak... Van benned erő - nevetett fel a férfi, s lassan közelebb ment. - Habár... Ez természetes, hiszen az angyalok gyermeke vagy...

Alec nem válaszolt, csak még közelebb húzódott a falhoz. Magának sem vallotta volna be, de félt.

- Hogy ki vagyok? - folytatta tovább a férfi. - Erre majd a velem eltöltött napok során szépen lassan rávezetlek, de egyelőre nem kell róla tudnod. Úgy látszik, tényleg nem jelentett neked semmit az a démonvadászat, de semmi baj... Majd eszedbe jut - vigyorgott Alecre, majd az egyik démon felé biccentett.

- Mit akar tenni? - kérdezte halkan Alec. Hangosabban nem mert beszélni, mert nem akarta, hogy a hangja remegjen. Bátornak akart tűnni, még ha nem is volt az.

- Adunk egy kis jelet a barátaidnak, hogy ne aggódjanak, hiszen még életben vagy - nevetett fel a férfi, majd teret adott egy másik pasasnak, aki a démonokkal együtt érkezett, de annyira elvonult egész eddig, hogy Alec észre sem vette. A férfi odalépett hozzá, s beleöntött valami a Nephilim szájába.

Alec érezte, hogy rohamos sebességgel önti el a fáradtság, s hamarosan már csak ködösen látta a világot.

- Uram... Már ötödik napja adom neki ezt a szert. Ha tovább használom, később talán semmire sem tudja majd felhasználni - mondta a férfi. Ez volt az utolsó mondat, amit hallott, mielőtt az álom elragadta volna.

~•°•|♪|•°•~

Öt napja... Már öt nyüves napja keresték, de sehol sem találták meg. Jace kezdett magába fordulni. Egy folytonos fájdalmat érzett a rúnájánál, de semmi jelet nem kapott. Olyan volt, mintha Alec nem is létezett volna. Régebben érezte a gondolatait, az érzelmeit. Most azonban totálisan semmit nem kapott, csak a fájdalmat.

Izzy és Magnus a létező összes módszert kipróbálták, amikkel meg lehetett volna találni Alecet, de egyik sem használt. Mintha valahova el lett volna zárva, egy olyan helyre, ami minden nyomot elrejtett a szemük elől.

Jace félt. Még Clarynek sem vallotta volna be, de egyenesen rettegett amiatt, hogy talán Alec már nem fog előkerülni élve. Hogy örökre elveszíti. Eddigi életük során, mindig Alec volt az, akit felemésztett az aggodalom, hiszen Jace folyton bajba került. Viszont ők alkották a legjobb párost, így eszükbe sem jutott, hogy lecseréljék egymást. Nem is tehették volna.

Azonban Jace most megismerte azt a magasabb fokú aggodalmat, amit Alec érezhetett, mikor ő démonokkal harcolt, vagy csak szimplán bajban volt. Ráadásul minden pillanatban újra és újra átjárta az Alec szenvedéseiből érkező fájdalom, ami miatt egyfolytában bűntudata volt. Mellette kellett volna lenni...

Újabb fájdalom hasított a rúnájába. Ez rosszabb volt a többinél. Jace már az első után megfogadta, hogy ezekről nem fog szólni senkinek. Nem akarta ugyanis, hogy a többiek még jobban aggódjanak. Elég bajuk volt így is...

~•°•|♪|•°•~
A szív fájdalma
~•°•|♪|•°•~