Ködbe veszett árnyvadász ✓

|19|

Hey! Ki kell írnom,.hogy ebben a részben erős spoiler veszély áll fenn, mivel fel fogok használni dolgokat a könyvből!

~•°•|♪|•°•~

Végső szavak
~•°•|♪|•°•~

Jace megállás nélkül cserélte a borogatást Alec homlokán már órák óta, de hiába. Időnként tett a csuklójára, a bokáira és a nyakára is, de a láza csak alig ment le. Magnus még mindig nem tért vissza, Alec pedig egyre gyengébb lett. Clary minden percben mellette volt, s segítette őt. Ez valamennyire megnyugtatta Jace-t, de utána mindig visszatért a negatív gondolatok fogságába. Jace félve várta a percet, amikor el kell engednie Alec kezét.

– Jace? – tért magához újra Alec, de még gyengébb volt, mint legutóbb.

– Alec – mosolyodott el halványan Jace, majd kicsit közelebb ült hozzá, mert alig hallotta a hangját.

– Sajnálom – suttogta halkan a fiú. – Annyira sajnálom, Jace!

– Mit? Nem tettél semmit.

– De. Régen és most is. Eltaszítottalak, megöltem Jocelynt, és Max... Miattam ment el ő is. Mindent elrontottam, Jace! Nem vagyok más, csak egy gyilkos. (Kicsit most vegyítem a könyvet meg a sorozatot, bocsi :c)

– Nem! – rázta meg a fejét Jace. – Nem vagy az! Kérlek ne mondj ilyeneket...

– De hiszen igaz – nézett fel rá Alec.

– Egyáltalán nem. Nálad jobb árnyvadászt nem ismerek, Alec.

– Igazán? – A fiú szemei halványan csillogtak, de még az is olyan gyenge volt, mint Alec maga.

– Hát persze – mosolyodott el szomorúan Jace.

– Hol van Magnus?

Jace lefagyott. Tudta, hogy Alec majd kérdezni fog, de nem akart reményt kelteni a szívében. Tényleg, hol volt Magnus? Miért nem jött még vissza? Jace nem tudta. Nem ismerte rá a választ. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán a boszorkánymester nem került-e bajba.

– Hamarosan itt lesz, ne aggódj – felelte végül a szőke, kissé remegő hanggal, ami nem kerülte el Alec figyelmét.

– Valami baj van, igaz? Esetleg történt valami vele? – Alec hangja szomorúan csengett.

– Tessék?! – kapta fel a fejét Jace. – Nem, dehogyis! Magnus jól van, csak elment, hogy kicsit kutakodjon. De vissza fog jönni, rendben?

– Ugye tényleg nem hazudsz?

– Soha nem hazudnék neked, Alec – mosolyodott el Jace. – Parabatai vagyunk, emlékszel?

– És örökre azok is maradunk – suttogta halkan a fiú, majd az álmok újra elnyelték. Jace aggódva figyelte, de nem tudott tenni semmit. Legszívesebben végigjárta volna az egész várost, hogy megtalálja Magnust, de nem akarta magára hagyni a testvérét. Félt, hogy csak egy pár percre is megy el, valami történni fog. Rosszul lesz, rémálomba kerül, vagy akár... Nem! Az nem következhet be. Alec egyszerűen nem halhatott meg.

Jobb ötlet híján újra lecserélte a borogatásokat. Mikor az újat feltette, észrevette, hogy Alec újra felébredt, ami megzavarta Jace-t, hiszen csak az előbb aludt el, s látszott rajta, hogy nagyon fáradt.

– Alec? Miért nem alszol?

– Fáj mindenem – vallotta be halkan a fekete hajú.

Jace felsóhajtott. Utálta ezt a helyzetet. Segíteni akart neki, de semmilyen módszer nem használt, amit eddig kipróbáltak. Az iratze nem gyógyította meg, a láza nem ment lejjebb, az álmai nem tűntek el. Úgy tűnt, mintha valaki más irányította volna az eseményeket. De ki, s hogyan? Talán James? Talán még mindig ő kínozza Alecet? Jace rá akart kérdezni, de Alec megelőzte. Csak éppen más témával.

– Hol van Max?

Jace halvány mosolya leolvadt az arcáról. Hol van Max? Hol? Nem értette. Nem sokkal ezelőtt, Alec még tisztán emlékezett rá, hogy mi történt a múltban. Hogy Max már nem volt velük... (Bocsi, ha zavaros most így >.<) Akkor most miért kérdez felőle? Miért hiszi azt, hogy láthatja? Soha nem hazudnék neked, Alec. Jace utálta magát, de nem tehetett mást. Nem akarta elmondani az igazat, mert félt, hogy azzal Alec sokkal rosszabb állapotba kerülne.

– Jó helyen van, ne aggódj – erőltetett magára egy gyenge mosolyt Jace. – Mikor utoljára láttam éppen aludt.

– Majd ha felébred, láthatom őt? – kérdezte reménykedve Alec, amitől Jace csak még jobban összetört. Sejtette, hogy a gyengeség miatt Alec már keverte a múltat és a jelent.

– Persze – felelte halkan a szőke. – Majd szólok neki, rendben?

– Köszönöm – mosolyodott el Alec. – Egyébként szerintem nincs igazad.

– Hogy érted? – Jace kicsit félve tette fel a kérdést.

– Te sokkal jobb árnyvadász vagy nálam – suttogta Alec. Meg akarta érinteni a testvére karját, de túl gyenge volt hozzá.

Jace sokkosan meredt maga elé. Jó árnyvadász? Igazán? Hiszen éppen most hazudott a szemébe! Nem tudta meggyógyítani, nem tudott segíteni rajta. Annyit tehetett csak, hogy ült az ágya mellett, s várta, hogy mikor tűnik el a testvéréből az utolsó morzsa erő is. Nem volt jó. Szörnyeteg volt, mint James. Ő is csak kínozta Alecet. Nem tett érte semmit...

– Mi a baj? – Alec aggódva nézte Jace-t, akinek az arcán egyre több és több könnycsepp csorgott végig. Jace nem válaszolt neki, ami miatt még jobban rosszabbul lett. Segíteni akart neki, de ahhoz sem volt elég ereje, hogy a karját megmozdítsa. Tehetetlenül figyelte, ahogy Jace-t egyre jobban rázta a már hosszú idők óta visszatartott zokogás. Alecnek fájt a látvány. Sosem látta még őt sírni. Soha.

Látod? Neki is csak ártottál! Jace miattad sír. Miattad fáradt. Miattad gyenge. Miattad!

Alec úgy érezte, hogy nem kap levegőt. James már jó ideje nem beszélt hozzá. Őszintén szólva Alec remélte, hogy végleg megszabadult tőle, de természetesen nem, az túl egyszerű lett volna. A legrosszabb az volt, hogy most senki sem állt mellette. Se Magnus, se Izzy, se Clary, se Jace. Senki.

– James... – suttogta nehezen, mert közben még mindig a levegőért küzdött. Homályosan látta, hogy Jace erre már mintha visszanyerte volna önmagát. Mintha észrevette volna, hogy Alec bajban van. Látott még valami zöldes, inkább arany villanást is. Egy macska? Utána viszont semmit. A világ először színesen, majd végül feketén forgott körülötte, s a hangok is teljesen elmosódtak.

Itt a vég, Alexander Lightwood. Mondd el hát, mik az utolsó szavaid?

~•°•|♪|•°•~

Heya!

Hmmm. Bíztató, ugye? Szerintem is! ^^
De a pánikra semmi ok, nem lesznek itt olyan problémák, amiket nem lehetne valahogy megoldani.