𝗠𝗲𝗴 𝗻𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝘁𝘁 (3) [Haikyuu!! ff]

°9°

Katsumi Saeko

Biztos voltam benne, hogy én vagyok a legőrültebb ember a földön. Olyan kicsi volt az esélye annak, hogy működni fog, amit kitaláltam, hogy el sem hittem, hogy valóban megcsináljuk. De még is, mikor kiderült, hogy kivételesen van valamilyen közös pont bennünk, valami fogodzó, amibe belekapaszkodva elindulhatunk, mint a derült égből villámcsapás, a fejembe ötlött ez a lehetőség, és... És Hoshiko meg még bele is ment.

- Kész vagy? - indítottam újra a számot, hogy az énekes hangja nélkül, csak a zene ütemére koncentrálhassunk, miközben remegő kézzel visszatettem a telefonomat a labdatartó szélére. Igazából nem is az izgalom miatt remegett a kezem, hanem mert biztos voltam benne, hogy ha véletlen leesik onnan, szívszélütést kapok.

- Igen. Csináljunk - állt be a kezdő pozícióba Hoshiko, így nagyot nyelve feldobtam a labdát, az ő cipője pedig abban a pillanatban már csikordult is a padlón.

"Floating in the summer sky
99 red balloons go by"

S amint az énekes végre befogta, mi meg mintha csak megkaptuk volna a jelet, véghez is vittük életünk első, és egyik legtökéletesebb gyorsát. Másodpercek alatt zajlott az egész, de még is minden tökéletes volt. A szög, az ív, az irány, a sebesség, és a hangszerelés. Hoshiko könyörtelenül a másik térfél padlójára kényszerítette a labdát, ami pontosan egyszerre csattant ott a zene ütemével. Bágyad és meglepett mosollyal az arcomon, szinte a földig leesett állal bámultam a guruló sportszert, majd Hoshikora kaptam a tekintetemet, aki csillogó szemeit köztem, a labda és a tenyere között kapkodta. Mindketten éreztük hogy ez egyszerűen elképesztő és tökéletes volt, így mikor megszólalt a basszus, egyszerre fordultunk vissza, hogy újra megcsináljuk.

Szinte kimerülésig húztuk be egymás után a gyorsakat, pontosabban a telefonom lemerüléséig. Végre minden klappolt, felvettük egymással a ritmust, s úgy tűnt a zenének hála sikerült egymásra hangolódnunk. Mintha a hatalmas jéghegy aljáról én is felkerültem volna Hoshiko mellé a csúcsra, s mintha valami debil zene videóklippjében lennénk, vele együtt megszemlélhettem volna a kilátást, amit eddig csak ő látott.

- Nem hiszem el, hogy ez komolyan működött - nevettem fel megkönnyebbülten elterülve a földön.

- Őszintén szólva én sem. De nagyon örülök neki! Ez... Ez egyszerűen elképesztő volt - értett egyet mellettem ülve a földön, miközben a rengeteg lecsapástól kipirosodott tenyereit vizslatta.

- Egyet értek. Mintha megtörtük volna az átkot - támasztottam fel magamat én is az alkarommal, majd egy kis ideig csendben néztem magamelé. Úgy tűnik most, hogy sikerült áthidalnunk a röplabdás problémánkat, eljött az idő, hogy bocsánatot kérjek. - Ami multkor történt... Bocs, nem kellett volna olyanokat mondanom.

- Én is sajnálom. Valószínűleg mindkettőnkkel elszaladt a ló... - mosolygott szomorúan a cipőjével babrálva. Igazából ez a szomorú mosoly tökéletes bizonyítéka volt, hogy nagyobb seggarc voltam, mint szerettem volna lenni. - De öhm... Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Amit mondtál... Az alsó-közepes dolog... Szerinted tényleg nem változtam semmit? - motyogta rám sem emelve a tekintetét, mire az ajkamba harapva feltornásztam magamat ülőhelyzetbe. Na ettől a kérdéstől féltem a legjobban.

- Természetesen nem. Csak a vita hevében mondtam - kezdtem bele, de gondoltam, hogy ez nem hangzik valami kielégítően, úgy hogy még kiegészítettem magamat. - Már alsó-középben sem gondoltam, hogy igazak lennének, amit az emberek mondanak rólad. Habár nem mondhatjuk, hogy valami közeli barátok voltunk... Én csak egy ambíciózus törtetőt láttam benned - a jó értelemben -, aki mindent meg akar tenni a sikerért. Amolyan példakép-alapanyagot.

- És most? - nézett rám egyszerre meglepve, s kissé félve a válaszomtól.

- Most? - gondolkodtam el, de ezen nem volt mit agyalni. - Most már valóban egy példakép lett belőled. Olyasvalaki, akire érdemes felnézni. Úgy hogy örülök, hogy veled játszhatok - mosolyodtam el, megpróbálva bizonyosságot adni az őszinteségemnek. Hoshiko csak az ajkába harapva meghatottan elmosolyodott, s újra a földre szegezte a tekintetét. Nem hinnétek el hány mi atyánkot mondtam el magamban, hogy nehogy elsírja magát.

- Köszönöm. És én is örülök - mondta végül, szerencsére nem olyan hangon, mint akit a sírás fojtogat, amitől megkönnyebbültem. - Jövőre biztosan megyünk a nemzetire.

- Abban nem kételkedem - tápászkodtam fel a földről, s leporoltam a nadrágomat. - Addig viszont még hosszú út vezet. Viszont - húztam ki magam, rá szegezve a tekintetem, miközben felé nyújtottam a kezemet. - Megígérem, hogy hozzád méltó feladó leszek.

- Úgy beszélsz, mintha még nem lennél az - fogadta el a jobbom, így felhúztam a földről. Végül pedig ezt a meghitt pillanatot a portás szakította félbe, aki ránktörve az ajtót önmagából kikelve kezdett el ordibálni, hogy még is mit csinálunk az iskolában olyankor. Upszika.

Szinte beszélnünk sem kellett róla, valahogy mindketten teljesen biztosak voltunk benne, hogy másnap találkozni fogunk, és elmegyünk röpizni egy közeli pályára. Na jó, annyira nem volt közeli, de már az is csoda volt, hogy Hoshiko ismert egyet. Minden ugyan olyan jól ment, mint tegnap, s valahol megnyugvással töltött el a tudat, hogy ezentúl már minden rendben lesz. Hogy végre nem kell aggodalmaskodni, és a játékra koncentrálhatunk. Igazából a találkozásunk célja is első sorban ez volt, hogy begyakoroljunk pár dolgot. Mondjuk, amikor Hoshiko olyan fura, formátlan ütésket csinál, váltott kézzel. Először teljesen el voltam veszve, és kellett egy kis idő, mire ráállt a szemem, akkor viszont már egyre könnyebben mentek a dolgok.

- Akkor még egy ilyet? - kérdezte visszasétálva kellő távolságra a hálótól.

- Aha légyszi - biccentettem neki visszatérve a háló mellé, mire valahonnan egy fényképezőgép hangja csattant el. Mindketten meglepetten kaptuk a hang irányába a fejünket, s még nagyobb döbbenettel tapasztaltuk, hogy egy középkorú nő áll a pálya szélén a telefonjával a kezében, és meglepett tekintettel néz minket.

- Jajj, bocsánat, ha megijesztettelek titeket, igazán nem akartam illetlen lenni - szabadkozott kedvesen mosolyogva, miközben közelebb jött. - Csak annyira varázslatos volt ahogy játszotok, hogy muszáj volt csinálnom egy képet, de nem akartalak félbeszakítani titeket. Röplabdáztok, igaz? Melyik suliba jártok?

- Öhm... A Karasunoba - válaszolta megszeppenve Hoshiko, miközben rosszallóan összenéztünk. Valami nem tetszett ebben a nőben.

- Oh, a Karasunoba? Még nem hallottam róla, pedig ha ilyen jó játékosaik vannak illett volna. Akkor gondolom első évesek vagytok - folytatta, mire kelletlenül biccentettünk. Szóval ilyen érzés, amikor random emberek leszólítanak... - Hát akkor bocsánat a zavarásért, gyakoroljatok csak tovább~

- H-hai... - motyogtuk továbbra is zavarban, miközben a nő egy sejtelmes mosollyal intett, majd lassan eloldalazott. Ha tudtuk volna, hogy ki ő, valószínűleg fejvesztve menekülünk.