𝗠𝗲𝗴 𝗻𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝘁𝘁 (3) [Haikyuu!! ff]

°6°

Hoshiko Kaida

Lehorgasztott fejjel baktattam kifelé az iskola udvaráról, miközben a telefonomat bámultam. Michimiya-san hiába próbált megvígasztalni vagy lelket önteni belém, ez most nem működött, így azt mondta menjek nyugodtan haza, ha nem szeretnék maradni. Igazából nagyon is szerettem volna, eszem ágában sem lett volna elpocsékolni az időt, amit röpizéssel tölthetek, de valahányszor eszembe jutottak Katsumi szavai, megremegett a szám. Elbizonytalanodtam, és így nem tudtam, hogy képes lennék-e koncentrálni.

Így végül úgy határoztam, hogy mivel amúgy is hamarosan vége, elmegyek haza, csakhogy előbb még írnom kellett volna Kageyamának, hogy ne várjon majd meg. Csak hát ez is egy meglehetősen nehéz lépésnek bizonyult, mivel nem tudtam hogy reagálna rá, vagy mit gondolna róla. Arra is gondoltam, hogy lehet nekem kellene megvárnom őt, de nem tudtam volna tétlenül lézengeni addig. Csak menni akartam, el innen, ki a világból, hogy megnem történté tegyem a mai napot. De ez nem sikerült.

- Oi! Hoshiko? - kiáltott oda nekem valaki, mire összerezzenve megfordultam. A fiú csapat elsősei igyekeztek az iskola épülete felé, valamilyen dobozokat cipelve, és pechemre pont az szúrt ki, akinek abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán írni akarok. A mobilomat gyorsan a zsebembe dugtam, s mielőtt szemkontaktust létesíthetett volna, a kapu felé indulva megszaporáztam a lépteimet. Nem voltam benne biztos, hogy akarom-e ezt a beszélgetést.

- Indíts már te sügér! - kiabált rá Kageyamára a hangja alapján Tanaka-san, ami egyet jelentett azzal, hogy ezt be fogom szívni, mivel se perc alatt utolér.

- Hé - termett ott előttem valóban, mikor kiérve a kapun éppen csak elkanyarodtam a járdán. A vállaimnál megfogva megállított, és próbálta elkapni a tekintetemet, de én ennek elkerüléseképp inkább lehajtottam a fejem. - Mi történt? Vége az edzésnek?

- Nem. Még nem - válaszoltam neki kelletlenül.

- Hát akkor? - kérdezgetett tovább, de egyáltalán azt sem tudtam hol kezdjem. Azzal, hogy kudarcot vallottam? Vagy hogy kétségeim támadtak a röplabda felől? Vagy esetleg azzal, hogy mennyire el lett cseszve minden? A gondolataim súlya alatt, lassan a kétségbeesés szélére sodródva megkapaszkodtam a karjában, mint az egyetlen biztos pontban abban a pillanatban. Mert akkor leginkább erre volt szükségem, egy biztos pontra.

- Szerinted... Szerinted ugyan az maradtam, mint alsó-középben? - tettem fel a kérdést remegő hangon, továbbra sem nézve a szemébe.

- Ezt hogy....

- Szerinted még mindig... ugyan azt gondolják az emberek...? Még mindig... - kérdezgettem lassan már inkább magamtól, el is feledkezve róla, hogy hol vagyunk, hogy hova akartam menni és hogy...

- Hoshiko - emelte fel Kageyama a fejemet, hogy végre a szemébe nézzek. Az áfonyakék szempár aggódva vizslatott, s az átlagtól eltérően kivételesen pontosan tudtam mire gondol. Hisz ha valaki, ő pontosan ugyan arra gondolt, mint én és pontosan át tudta érezni azt amit én. Itt csapott meg a felismerés, hogy ez a röplabda után a másik olyan pillanat, amikor egy hullámhosszra kerülünk. De nem csak ez, többször volt már ilyen, hogy a szemébe néztem és pontosan tudtam, hogy ugyan arra gondol mint én, sőt, lassan egyre többször. Ettől a ténytől pedig, mintha az edzésen történtek csak egy távoli rossz álom részei lettek volna, kicsit megnyugodtam. Mert lassan kezdtem megérteni, őt is, és ezzel magamat is.

Láttam Kageyamán, hogy keresi a szavakat, hogy most még is milyen nagy lelkesítő beszédet kellene tartania, így segítve rajta egy hirtelen ötlettől vezérelve a nyakába borultam. Meglepődött, de azért ő is visszaölelt, s ennél nem is kellett több. Ez sokkal jobb volt, mint bármilyen közhelyes duma.

- Ne merj előbb becsajozni, mint a senpaiaid! - kiabálta oda nekünk Noya-san, mire mint a rossz gyerekek akiket tetten értek szét is rebbentünk, és sajnálkozva láttuk, hogy egyébként az egész csapat jól szórakozott rajtunk.

- Jézus úristen - takartam el egyből az irreálisan vöröslő arcomat, és igyekeztem elbújni Kageyama takarásában, aki egyszerűen... Elkezdett kuncogni. - Ne merj nevetni, ez olyan kínos - csaptam meg a karját, de azért nem kerülte el a figyelmem, hogy az ő fülei is rendesen bepirosodtak.

- Hamarosan végzünk az edzéssel, megvársz? - kérdezte aztán, csak hogy előbb szabaduljunk a kínos helyzetből.

- Oké, akkor addig... Elásom magam - fújtam ki hosszan a levegőt, hogy újra emberi színem legyen, de nem sokat segített, hogy páran elkezdtek füttyötgni.

- Gyerünk már Kageyama, nem érünk rá egész nap! - kiabált Hinata is, akinek a mellette ugráló másodévesekkel együtt Suga azonnal adott egy nyaklevest, csakhogy lenyugodjanak.

- HINATA BOKE - indult vissza Kageyama készen állva meggyilkolni a mandarint, amin már én sem tudtam nem nevetni. Annyira hülyén tudtak viselkedni, hogy néha úgy éreztem magam, mintha valami elvetemült valóságshowban lennék, és a valóvilág csak egy rossz álom lenne.

Végül nagyon jó ötletnek tartottam, hogy megvártam Kageyamát, mivel a csapat amúgy is el akart menni kajálni közösen, s így végül minden tiltakozásom ellenére magukkal rángattak. Mondjuk amellett, hogy jól szórakoztam, azért muszáj volt nekik végig szivatni, és versenyt űzni belőle, hogy melyik beszólástól lesz vörösebb a fejem, de azt hiszem túl éltem. És remélem ők is, mivel Kageyama tekintetében néha tisztán láttam, ahogy eltervezi, hogy éjszaka milyen sorrendben vadássza le őket, amiért nem szálltak le róla. De összességében még is jobb volt így, mint mondjuk egyedül hazasettenkedni, és azon agyalni egész délután és este, hogy mi történt és mi legyen a következő lépés. Így legalább nyertem magamnak egy kis időt, amíg megemészthettem mindent, és lekerült a nyomasztó súly a vállamról. S végső soron úgy voltam vele, hogy talán nem is baj, ha ez így marad egy kis ideig. Ha most pár napig nem beszélünk Katsumival, ha nem rontjuk el egymás edzéseit, és csak adunk egy kis időt magunknak. Igen, határozottan ezt tartottam a legjobb döntésnek.