𝗠𝗲𝗴 𝗻𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝘁𝘁 (3) [Haikyuu!! ff]

°4°

Hoshiko Kaida

Elgondolkozva sétáltam a tronatermek felé vezető folyosón. Általában ilyenkor mindig azon nevetek, ahogy Kageyama és Hinata egymással versenyezve rohannak előre, majd vissza hozzám, majd előre, mint valami béna inga futásnál. Most viszont Hinata nem volt velünk, csak Kageyama ballagott mellettem, hasonló csöndbe burkolózva, mint én.

- Megváltozott - jelentette ki hirtelen, mintha a fejembe látna. - Mármint ugyan olyan, csak... Más.

- Szerintem is - értettem vele egyet. Nem nagyon emlékeztem Katsumira, csak a lényegesebb képek maradtak meg, amikor még együtt játszottunk elsőben. Akkor viszont mindig olyan vidámnak és élettel telinek tűnt. Most meg... Mint aki direkt távolságot tart, és önmaga sem biztos a dolgában. - De nem lehet... Hogy mi is megváltoztunk? - gondolkodtam el, megtorpanva az ajtóban, ahonnan Kageyama ment a saját edzésére, én meg az enyémre.

- Valószínűleg mindenki változik. - vont vállat. - De lényegében ugyan az marad.

- Milyen bölcs vagy - kuncogtam, de egyébként igazat adtam a véleményének. Erre csak a fejét csóválva elfordult, hogy a dolgára induljon, de még utána nyúltam. Nem tudtam pontosan mit akarok, csak úgy éreztem, hogy most ez lesz a helyes. Hogy egy ilyen kétséges helyzetben kicsit abba kellene kapaszkodnom, ami biztos. Úgy hogy leküzdve a zavaromat megfogtam a karját, hogy megállítsam, majd egy gyors puszit nyomtam az arcára. - Edzés után találkozunk.

- O-Oké... - motyogta meglepve, gondolom szintén elvörösödve, de nem lehettem benne biztos, mivel a saját paradicsom fejemet takarva rohantam el az öltöző felé. Olyan kínosan tudok viselkedni, de valahogy még is túl jó érzés volt, úgy hogy megérte.

Az öltözőben, sőt még bemelegítésnél sem szóltunk egymáshoz. Szerintem mindketten biztosak voltunk benne, hogy úgy is azt fogjuk csinálni, mint tegnap, így próbáltunk rá felkészülni lelkiekben. Aztán mikor a gyakorlásra került a sor, mi szépen be is foglaltuk a labdatartó egyik oldalán a hálót, hogy folytathassuk a véget nem érő tortúrát. Most viszont volt egy kis probléma, mivel elfelejtettük megbeszélni, hogy nem fogunk egymáshoz szólni.

- Nem tudnál egy kicsit, csak egy kicsit lassabb lenni? - kérdezte Katsumi enyhén dühös hangsúllyal. Hozzám hasonlóan merő egy víz volt, csapzott fejjel és egy kis légszomjjal. Már az edzés végefelé jártunk, és addig egy perc szünetet sem tartottunk, csak folyamatosan csináltuk a lecsapásokat. És most kezdett ránk kiülni a feszültség.

- Ennél nem tudok lassabban futni. Talán neked kellene igazodnod az én sebességemhez. - támaszottam meg a csípőmön a kezeimet, s igyekeztem rá olyan tekintettel nézni, hogy tudomásul vegye; nem csak neki van elege.

- Elnézést őfelsége - forgatta meg a szemeit, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő. Ezt most ugye nem úgy értette...

- Hogy mondod?

- Bocs, de szerinted én nem próbálok meg minden tőlem telhetőt? - tárta szét a kezeit kiakadva. - Lehet neked kellene visszavenned, mert nem mindenki olyan nagyszerű mint te.

- Ez... Ez rohadtul nem igaz! - szorult ökölbe a kezem, hisz de, pontosan úgy értette. Úgy, ahogy mindenki, úgy, ahogy nem akartam, hogy ő is értse. - Ez nem csak rajtam, vagy csak rajtad múlik, úgy hogy ne próbáld rám hárítani a felelősséget.

- Én hárítom a felelősséget?! - mutogatott magára heves mozdulatokkal.

- Oi, mit csináltok... - kérdezte Michimiya-san a terem másik feléből, mivel gondolom kezdett a többieknek is feltűnni, hogy nincs minden rendben. De ez jelenleg nem tudott érdekelni, már elszabadult ez a konfliktus. Elbukott a fogadalmam, hogy megpróbálok pozitívan hozzáállni, és együttműködni vele.

- Igen, te vagy az aki elmenekül a probléma elől! - vágtam a fejéhez én is felemelve a hangomat. - A csapatból is leléptél, amikor valami problémád adódott és most is ugyan ezt csinálod! Ideje lenne szembenézned a gyengeségeddel.

- Nem hiszem el, hogy komolyan ilyenekkel dobálózol! - szűkült össze a szeme, s a baljós villanásából már sejtettem, hogy a következő mondat fájni fog. - De tudod mit? Nem is lepődöm meg. Még mindig ugyan olyan önző és egocentrikus paraszt vagy, mint akkor voltál.

- ELÉG LEGYEN! - szakított félbe minket Michimiya-san, bár nem mintha bármit is tudtam volna mondani. Csak néztem a méregtől átitatott szemeibe, ahogyan lassan könnyek gyűlnek benne, fogalmam sincs mitől, hisz nem saját magát sértette meg, majd lassan tettem egy lépést hátra. Én ezt nem. Én ezt így nem akartam.

Nem nagyon érdekelt, hogy éppen edzés van, és nem szabadna ilyet csinálnom, de szinte kirohantam a tornateremből. Csak mentem az iskola udvarán, talán körbe körbe, talán nem is olyan sokat, mígnem megtaláltam az egyik hátsó ajtót, aminek lerogyhattam a lépcsőjére.

Még mindig ugyan olyan önző és egocentrikus paraszt vagy, mint akkor voltál.

Nem tudtam elhinni, hogy ez valóban igaz lenne. Igen, alsó-középben tudtam, hogy mindenki ezt gondolja a hátam mögött, hogy miket mondanak, de azt hittem mostanra leráztam. Hogy itt már nem lesz ilyen, ez egy teljesen új hely, új csapat, akiknek megmutathatom, hogy ez nem így van. És most itt van Katsumi, aki egyik pillanatról a másikra megjelent, és hozta magával mindazt, amit el akartam kerülni alsó-középből. Lehet, hogy ő megváltozott, de úgy tűnt, hogy a véleménye ugyan az maradt. Ez pedig kezdett kétségbe ejteni, hisz azt jelentette volna, hogy... Hogy én nem változtam. Hogy igaza van.

Hogy aki végig a problémák elől menekült, az igazából én voltam.

caught up in drammaaaa~