𝗠𝗲𝗴 𝗻𝗲𝗺 é𝗿𝘁𝗲𝘁𝘁 (3) [Haikyuu!! ff]

°5°

Katsumi Saeko

- Ez kibaszott szánalmas - motyogtam magam elé, miközben igyekeztem letörölni a könnyeket az arcomról, de a kis szarosok csak jöttek egyfolytában. Amint elrohant Hoshiko, Michimiya-san le is cseszett, hogy minek kellett ilyeneket mondanom neki, majd indult megkeresni. Én meg ott maradtam az értetlen, aggódó és kissé mérges tekintetek kereszttüzében, egyre homályosodó tekintettel, így kénytelen voltam szintén lelépni. Persze, utánam nem rohant egyből senki, én voltam a rossz, aki csúnyákat mondott a szeretett kis sztárjukra. De azt senki nem hallotta, amit ő mondott, azt senki nem érezte át, hogy mennyire rosszul esett. Hogy mennyire igaza volt.

- Már tegnap gondoltam, hogy itt baj lesz, de nem hittem volna, hogy ekkora - szólalt meg hirtelen valaki mellőlem, miközben a kinti csapnál megmostam az arcomat, így ijedten kaptam fel rá a tekintetemet. Csak a csapat harmadéves feladója, Mao-san volt az, így visszafordulva elzártam a csapot, majd már töröltem volna le a kezemmel a vizet, de felém nyújtott egy törülközőt. - Beszélgessünk egy kicsit.

Le is telepedtünk a tornaterem melletti lépcsőkre, s egy darabig csak csöndben figyelt. Én meg néztem, ahogy a vizes hajtincseimről vízcseppek potyognak a törülközőre, ahogy nem sokkal ezelőtt a könnycseppjeim estek a földre. Már vártam, hogy mikor tart végre hegyibeszédet, vagy jegyzi meg, hogy elég gáz sírni ennyi idősen, vagy valami hasonló, de nem történt semmi ilyen, amiért valahol hálás is voltam.

- Ti... Már régebb óta ismeritek egymást, nem igaz? - kérdezte lassan, mire először meglepődtem, majd leesett, hogy itt rajtunk kívűl senki sem értette, hogy pontosan miről is beszéltünk.

- Egy alsó-középbe jártunk, és együtt röpiztünk - kezdtem bele lehalkítva a hangomat, de a tekintetemet nem emeltem rá, csak a kezemben lévő törülközőt szuggeráltam. - Ő először feladó volt, én pedig ütő. Aztán én abba hagytam másodikban, mert... Nem igazán tudtam mit akarok. Elbizonytalanodtam. Ő meg átavanzsált ütővé, ami sokkal jobban ment neki, és hamar fel is figyeltek rá.

- Ő lett a Kétkezes lány - értett egyet, mivel gondolom már akkor is hallott róla, ahogy mindenki.

- Csak sokan nem szerették, hogy ennyire tehetséges. A csapattársai pedig... megutálták, mert nem tudták vele tartani a lépést. Vagy is ezt hallottam, nem tudom biztosra. Nem akartam elhinni róla, hogy valóban olyan szörnyű lenne. - vonogattam a vállamat, hisz akkor még nem foglalkoztam ezekkel. Meg még én voltam az, aki leszólta Tsukishimát, hogy ne mondjon rá ilyeneket. Most meg konkrétan a fejéhez vágtam.

- És most úgy érzed, hogy még is az? - puhatolózott Mao-san. Hálás voltam neki, amiért próbál megérteni, és nem egyből a fejemhez vág mindent.

- Nem. Nem tudom... - gondolkodtam el, de valahányszor visszapörgettem, nem láttam semmi olyat, ami rosszabb lett volna, mint amiket én tettem vagy mondtam. - Ahhj, persze, hogy nem. Csak annyira idegesít, hogy nem tudunk együttműködni. Hogy ennyire nem megy a röpi, pedig eddig emiatt gyakoroltam annyit. Annyira szerettem volna jó feladó lenni, és most... Olyan, mintha egyszerűen nem tudnék felérni hozzá. Mintha egyezerűen túl béna lennék... - nyögtem ki nagynehezen azt, ami igazán nyomta a szívem. Mert Hoshiko valóban elképesztő volt. Nehéz bevallani, de még engem is lenyűgözött. És most olyannak tetszett, mint a jéghegy csúcsán álló felfedező, aki a magasból csodálja a kilátást. Én meg mint aki még a hegy lábánál toporog és csak szeretné látni azt, amit ő is láthat. És többek között ezért fájt, amit mondott, és ebben volt igaza. Hogy próbáltam rá is tolni a felelősségből, próbáltam elmenekülni a tény elől, de itt igazából egyedül csak én voltam az, aki mindenről tehetett. Mert én voltam gyenge.

- Áh, értem~ - felelte sejtelmesen összehúzott szemekkel Mao-san, mint aki már is teljesen átlátja a helyzetet. - És most mihez akarsz kezdeni?

- Inkább leugrok egy házról, minthogy újra beszéljek vele - döntöttem a törülközőre a fejemet, mire felnevetett.

- Pedig tudod, hogy neked kellene bocsánatot kérni, nem? - kérdezte jókedélyűen, amire felkaptam a fejemet.

- De hát ő is sok mindent mondott nekem!

- De akkor is te vagy az, aki felismerte a hibáit, nem? - vonta fel a szemöldökét. - Az előbb olyan arcot vágtál, mint aki már is rájött a megoldásra.

- Még is milyen megoldásra? - pislogtam értetlenül, és kezdtem magam úgyérezni, mint angol órán. Nem értettem mi történik.

- Oké, figyelj - tette a vállamra a kezét, mint valami gondoskodó anyuka. - Nem szeretném, hogy emiatt ne járj edzésre, mivel igen is szüksége van rád a csapatnak, úgy hogy megbeszélem Michimiya-sannal, hogy ne kelljen együtt gyakorolnotok, amíg ez meg nem oldódik. Azt sem szeretném, hogy mégjobban elfajuljanak a dolgok, így nem mondom, hogy menj és kérj tőle bocsánatot azonnal. Előbb talán keresned kellene egy megoldást a röpis problémátokra, és aztán beszélni vele. Ha pedig segítségre lesz szükséged, állok elébe. - sorolta, mire meghatottan pislogtam rá. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kedves lesz velem ezek után.

- Köszönöm senpai... - rebegtem neki, mint akinek az életét mentették meg, mire láttam ahogy kiszáll belőle a lélek.

- Ugyan, semmiség, nem kell ezt mondanod, bár nem mondom, hogy a senpai nem tetszett, de a végén még zavarba jövök. - pattant fel hevesen mutogatva. - De azért Michimiya-santól majd kérj bocsánatot. Tudod, kapitány, úgy érzi felelős értetek, meg ilyenek...

- Rendben - álltam fel én is sóhajtva, majd hagytam hogy Mao-san magával rángasson vissza az edzésre, s megpróbáljon felspannolni a jókedvével. El sem hinné, mennyit segített ezzel.