Elf az Obszidián gárdában

8.Rész

Az első és egyben utolsó napom az Abszint gárdában maga volt a rémálom. A puha takarómmal beburkolózva gondolok vissza a mai napra. Ezarel egész nap csak ugráltatott, ezt hozd ide azt hozd ide... Kiabált velem és még le is hülyézett. A hideg falnak hajtom fejem, közben egy nagyot sóhajtok. Mekkora egy idióta vagyok. Gyertyát akarok lángra lobbantani a tenger legmélyén, tudom, hogy lehetetlen, mégsem ragadom meg Valkyon kezét aki felrántana a felszínre. Fogalmam sincs arról mennyi lehet az idő, már legalább három órája támasztom a falat fejemmel. Sírni akarok, de egyszerűen már arra sincs erőm. Hallom ahogy szobatársam lélegzik pár méterrel mellettem, már biztosan alszik. Nekem is ezt kellene tennem, álmaimban teljesen gondtalan lennek, bár ehez az is kellene, hogy egyáltalán nyugodni hagyjanak kavargó gondolataim. És erre nincs sok esély. A holnapi napom a mainál is rosszabb lesz, nehéz bárdok emelgetésével fog eltelni, és ez még nem is legnagyobb gondjaim közé tartozik... Ott lesz ő is. Nem tudom mi ütött belém, de annyira érezni akartam ajkait sajátjaimon... Arcom forrósodni kezd a gondolattól. Úgy érzem muszáj egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Halkan ledobom magamról meleg takarómat, és lassú léptekkel megcélzom a bejárati ajtót. Nagyon kényelmetlen az, hogy itt van ez az ember lány. Nem tudom, hogy bízhatok-e benne, nem mintha veszélyesnek tűnne... De akkor is útban van, úgy érzem folyamatosan benne van a személyes teremben, nem fürödhetek sokáig mert ő itt van... Bosszantó. A fenyőfából készült vastag ajtót szép lassan becsukom, majd egy nagy levegőt véve elindulok az éjszakába. Nem volt jó ötlet ilyen lenge öltözetben kijönni, csípi a hideg bőrömet. Mégis annyira szabadnak érzem magam, végre picit egyedül lehetek. Dudorászva ugrándozok az éppen bokáig érő selymes fűben. A csillagok és a Hold megvilágítja a parkot, nem is lehetne ennél kellemesebb. Illetve... Hirtelen megállok. Rá gondolok megint. Én annyira szeretném legalább megölelni... Szeretném, hogy aranyos dolgokat mondjon nekem, megvígasztaljon amikor szomorú vagyok és minden reggel  a mosolyára szeretnék ébredni. Igen, szeretnék Ezarellel maradni életem végéig.
-Szép estét, kisasszony. - súgja fülembe egy dermesztő hang. Megrezzenek ahogy hideg ujjai bőrömhöz érnek. Annyira nyugtalanító a társasága...
-Leiftan! - fordulok hátra mosolyt erőltetve arcomra. Nem tagadom, félek ettől a tündétől. Egyszerűen bizar a folytonos nyugodtsága, vékony mosolyával a sírba lehetne kergetni. Nem ez az első alkalom, hogy szemtől suembe állok vele, mégis egyedül vagyok, az éjszaka közepén.-Rég láttalak! - kezét ismét fejém nyújtja, majd óvatosan hosszú fülem mögé tűri hajam. A vér is megfagy ereimben egy pillanatra.
-Hallottam mi történt.-közelebb hajol arcomhoz, majd mutatóujját nyakamra helyezi. - Ezek a vámpírok. - egy lépést hátrál, majd mosolyra húzza a száját. Nem tudom mit mondhatnék neki. Szívem hevesen ver, kezeim remegnek. Mozdulatlanul nézünk egymás szemébe, majd hirtelen szóra nyitja vékony ajkait. - Nekem mennem kell, ha megbocsátasz... - hajába kap a lágy szellő ahogy hátrafordul. Egy darabig nézem távolodó alakját. Megfordulok és nyugtalanul futni kezdek, de pár lépés után beleütközök egy magas alakba. Azt hittem a nagy lendülettő a földön kötünk ki, az izmos férfinak viszont sikerült megtartania egyensúlyát.
-Lexa? - egy nagy sóhaj hagyja el számat. Elszállt minden félelmem, amikor meghallottam Valkyon mély hangját. Nem merek megmozdulni, nem akarok tudomást venni a körülöttem lévő világról. Csak élvezni akarom Valkyon karjai által biztosított nyugalmat és biztonságot. Borzalmas vagyok. - Lexa, történt valami? - nem válaszolok. Testem remeg a hidegtől, csodálom amiérg ő ilyen jól bírja. - Megsérültél? Vagy bántott valaki? - aggodalmas hangja lelkemig hatol. Hogy vagyok képest ezt eldobni? A biztonságot, a szeretetet, a törödést... egy gonosz elf miatt?
-Csak egy kicsit megijedtem. - adom meg a tömör választ. Érzem ahogy picit vonakodva, de átölel meleg karjaival. - Leiftantól. - fűzöm hozzá mielőtt még megszólalhatna.
-Miért? - kérdez vissza meglepetten. Nagyon kellemetlenül érzem magam, hiszen nem adott rá semmi okot. Nem tudom mit felelhetnék, legszívesebben örökre itt maradnék meleg ölelésében.-Nem ülünk le? - szólal meg kicsit félve. Leveszi hátamról karjait. A föld felé hajtom fejem ahogy távolodik tőlem meleg teste. Megragadja csuklómat, majd óvatosan húzni kezd. Leülünk egy padra, és arca felé fordítja fejem. Ismét megremeg testem a hűvös levegőtől, mire ő homloka közepéig húzza szemöldökét. - Miért remegsz? Lexa, mit csinált veled Leiftan? - kérdezi ingerülten, arca mégis teljesen nyugodtnak tűnik. Elmosolyodok és oldalra pillanatva kínosan felnevetek.
-Hát igazából a hideg miatt remegek...
-Oh. - válaszol tömören. - Mi lenne ha... - nem fejezi be mondatát és pedig ismét felé pillantok. Széttárja karjait, én pedig közelebb húzódok, és hagyom, hogy teljes erejéből magához öleljen. Annyira szédítő érzés, érzem lélegzet vételét, egész testem melegség járja át... - Mit csinált Leiftan? - suttogja.
-Semmit. Csak ijesztő egy figura. - vonom meg vállaim, mire belőle kitör a nevetés. Ezután mindketten csendben élvezzük egymás ölelését, mire ő elhúzódik tőlem, és közli velem, hogy ideje hazamennie. Csillogó szemeibe nézek, legszívesebben újra magamhoz ölelném, viszont már én sem tudnám sokáig nyitva tartani szemeimet. Alsó ajkamba harpok, tudom, hogy meg fogom bánni amit most tenni készülök. Kezeim közé fogom fejét, majd lassan közelítek felé. Apró csókot nyomok homlokára, majd felpattanok ülőhelyemről, és anélkül hogy megvárnám reakcióját futni kezdek.