Elf az Obszidián gárdában

9.Rész

-Az első nap nem erőltetlek meg annyira. - néz rám sárga szemeivel Valkyon. Úgy érzem arcon mindjárt lángra lobban a tegnapiakra gondolva, rajta viszont semmi szokatlant nem látok. Ugyanolyan nyugodt és magabiztos mint a hét többi napján. - Futni fogunk. - megkönnyebbülök ennek hallatán. Alig aludtam az éjjel, a kavargó gondolataim egyszerűen nem hagytak nyugodni, nem hiszem, hogy képes lettem volna fekvőtámaszokat vagy valami hasonló hülyeségeket csinálni. - A fal körül.
-Hogy hol? - térek magamhoz. Hideg zuhany módjára csapta meg ködös elmém utolsó mondata. Vigyorogva indul az ajtó felé, nem szól semmit, csak szótlanul kitárja az ajtót és rámpillant.
-Minél előbb elkezdjük annál előbb pihenhetsz. - idegesen kezdek trappolni az ajtó fele. Az Obszidián gárda nem elfnek való.

Testemhez simuló ruhám annyira kényelmes volt még mielőtt futni kezdtünk volna, most pedig legszívesebben megszabadulnék a teleizzadt ruhától. Hangosan, számon keresztül lélegezve szenvedek Valkyon mellett, szerencsére lassú tempóban futunk, mégis úgy érzem rögtön összeesek a kimerültségtől.
-Az orrodon vedd a levegőt! - kiállt rám a mellettem futó. Szemöldököm összehúzva fintorgok rá, mire ő megrázza fejét. - Csak neked akarok jót. - suttogja. Szívembe mar ez a kijelentés. Ő mindig mellettem van és vigyáz rám miközben én kék hajú elf szerelmemről álmodozok. Már magam sem tudom mi fogott meg annyira Ezarelben, de biztos vagyok benne, hogy egyszerűen képtelen lennék lemondani róla, még akkor is, hogy tudom semmi esélyem nála. Már megint hasztalan dolgokon gondolkodok. Pedig az edzésemre kellene most koncentrálnom, különben semmi hasznomat nem veszi majd senki... Lehunyom szemeim egyetlen pillanatra, mire kinyitom egy gödröt látok meg magam előtt. Hirtelen teljesen leblokkol agyam, ki szeretném kerülni, a következő pillanatban mégis egyenesen belefutok. Egyáltalán nem mély, éppen eltűnik benne a bokám, másik lábam mégis megakad peremében, ennek köszönhetően elterülök a hideg földön. Valkyon azonnal visszafordul hozzám, és mellém térdel. Hallom ahogy egy hatalmasat sóhajt miközben megfogja kezem és felsegít. Lihegve ülök a puha füvön Valkyon mellett.
-Ugye pihenünk egy picit?
-Most nem azt csináljuk?
-Flegma vagy. - játszom a sértődöttet.
-Egyébként nagyon ügyes vagy. - fordítja felém fejét. - Nem hittem volna, hogy eddig bírni fogod. - egyenesen szemeibe nézek. Nem bírom elszakítani róla pillantásom. Szinte ragyognak világos szemei, nagyon nehéz megállni, hogy ne öleljem szorosan magamhoz. Majd egyetlen pillanatra a mellettünk lévő mezőre pillantok. Meglátok két alakot a távolban. Egy vékony, kecses női alak és ő. Szorosan öleli magához a lányt, mintha élete múlna rajta. Hallom kuncogásukat ahogy mennek lefelé a lejtőn. Csak bámulom őket, már szinte kivehetetlen a két alak, de én mégis bámulom őket, még azután is amikor már teljesen eltűnnek. Mintha szorongatnák torkomat, úgy érzem nem kapok levegőt. Próbálom visszatartani könnyeimet, de csak folynak lefelé. Próbálok tudomást sem venni Valkyon aggodalmas tekintetéről, de azok a gyönyörű szemei szinte vonzzák pillantásom. Alsó ajkamba harapok, próbálok mosolyt erőltetni arcomra, mire az elöttem ülő tünde egy nagyot sóhajtva megrázza fejét és közelebb húzódik hozzám. Lassan jobb vállamra helyezi kezét és óvatosan simogatni kezdi izzadt karom.
-Szabad? - kérdezi szinte suttogva, mire én értetlenül pislogok. - Megölelhetlek? - túr szabad kezével hosszú hajába zavarában. Ahelyett, hogy választ adnék neki a lehető legközelebb ülök hozzá, és szorosan átölelem. Még sosem kapaszkodtam ennyire semmibe és senkibe mint belé. Fejem mellkasába fúrom, már nem próbálom leplezni sírásom. Egy kis idő múlva már érzem hátamon erős kezének simogatását, olyan melegség járja be egész testem... Annyira kényelmes és biztonságos a társasága... Már kezdek megnyugodni. Valkyon ölelése kezdi elfeledtetni velem őt, és hogy őszinte legyek minden más gondomat.
-Hát ti? - megrezzenek a hang hallatán. Valkyon még erősebben szorít magához, talán azt szeretné, hogy ne forduljak meg, ne vegyek róla tudomást, de eszem ágában sincs kibújni a tünde meleg öleléséből.
-Futottunk. - hallom meg Valkyon nyugodt hangját. Érzem ahogy erősebben veszi a levegőt, közben olyan erősen tart, hogy úgy érzem megfulladok. Ezarel és a kis barátnője pár néma pillanat után továbbáll, ekkor már Valkyon is enyhít ölelésén.
-Majdnem megfulladtam! - nézek fel rá kibújva öleléséből. Szomorkás arcát meglátva azonnal lehervad mosolyom. - Csak vicceltem! - mondom rémülten mire ő ismét magához szorít.
-Így nem fáj? - suttogja fülembe. Hirtelen megremeg egész testem, libabőrösök lesznek karjaim... Nem értem miért történik ez velem. - Fázol? - suttog ismét.
-Nem! Így nagyon jó... - Még jobban belekapaszkodok, mintha életem múlna rajta.
-Nem szeretném, hogy megfázz. Inkább menjünk. - már nem is érzem hátamon meleg karjait, de én még mindig kapaszkodok az általa nyújtott biztonságba. - Lexa...?
-Jajj bocsi! - engedem el hirtelen és már fel is pattanok a hideg földről.
-Nem fáj a lábad? - néz rám aggódva. Viszont mielőtt még válaszra nyithatnám számat karjaiba vesz.
-Valkyon! Ez olyan kínos! - mondom amikor elindul velem a kapu felé. Hirtelen megáll.
-Inkább sétálnál?
-Neem! Inkább vigyél a hátadon. - mosolyogva letesz a földre.
-Rendben, felség!