Maybe I'll fall in love

5.

- Szóval, mi történt? – támasztottam a tenyerembe az állam és bámultam a velem szemben ülő lányt.

Miután Eunbin megérkezett, levette a cipőjét, aztán levágta magát a kanapéra. Ennek már tíz perce, azóta nem szólalt meg. Szerencséjére az érkezése után megjött a pizza is, ezért azzal voltam elfoglalva, most viszont semmi sem tart vissza attól, hogy kifaggassam. Pontosabban, mégis van valami. A hallgatása. Mivel nem vagyok gondolatolvasó, ezért nem tudom kitalálni, mi a baj, hiába vagyok biztos abban, hogy fiú van a dologban.

- A tekintetedből ítélve most próbálsz rájönni, mi is van velem – szólalt meg végre.

- És amint látod, nem sokra jutottam – húztam el a számat, mire Eunbin halványan elmosolyodott.

- Nem is értem, miért vagyok ilyen szomorú, mikor gondolhattam volna, hogy ez lesz.

- Mármint? – hajoltam előrébb.

- Hol is kezdjem? – ivott bele a sojujába.

- Mondjuk az elején, hogy értsem is – ittam én is, aztán fintorogtam egyet.

- Joo Eunbin vagyok, huszonnégy éves, tehát egy évvel fiatalabb nálad és... - kezdte el mondani, mire nevetve meglöktem.

- Nem így gondoltam – ráztam meg a fejemet.

- Tudom, csak össze kellett szednem magamat – mosolygott.

- Akkor most már mondhatod is. Egyébként, én is huszonnégy vagyok még.

- De mindjárt szülinapod van. Tehát az olyan, mintha már huszonöt lennél.

- Öregíts csak – ittam bele újra az üvegbe.

- Nos tehát – gondolkozott el - az egész történet nagyjából fél éve kezdődött. Az apám eldöntötte, hogy olyan helyre kell mennem, ami jól keres, mert végül nem akartam jogász lenni. Tudod, neki nagyon fontos, hogy gazdag legyen mindegyik gyereke, mert ezzel a tekintélye megmarad. A pénz a legfontosabb neki. – jelentette ki, mire elhúztam a számat - Akkor találták ki anyával, hogy a Big Hit-nél kell dolgoznom, mivel az előadóik világszerte híresek, tehát ebből az is következik, hogy sokat fizetnek.

- Kezdem érteni, hogy apádnak mániája a rengeteg pénz. – gondolkoztam hangosan, ő meg csak bólintott.

- Úgy is mondhatjuk. Szóval, mikor ez eldöntötték, meg akarták vesztegetni az igazgatót, hogy felvegyenek titkárnőnek, de elutasítottam, én akartam magamtól bekerülni. Kivételesen nem haragudott meg azért, mert én intéztem a saját dolgomat. Jelentkeztem az állásinterjúra és meg is jelentem aznap. Nem úgy sült el, ahogy szerettem volna, hiszen talán ez volt az első dolog, amit nem helyettem csináltak meg. Otthon azt mondtam, hogy felvettek titkárnőnek, de az igazság az, hogy recepciósként kezdtem.

- Ennek a sztorinak csak a felét tudtam. – állapítottam meg.

- Nem ezzel akartam kezdeni a bemutatkozást. - nézett a plafonra.

- De még mindig nem tudom, mi a baj. – tettem hozzá.

- Ne aggódj, az most jön majd. Az első időszak eseménytelen volt, vagyis ahogy vesszük, aztán egyik nap, mikor fénymásolni mentem, a folyosón nekiütköztem az egyik felettesemnek. Nagyon dühös lett rám, kiabált velem, hogy miért nem tudok jobban odafigyelni. Rosszul esett, viszont igaza volt. Mikor végre elment, odalépett hozzám egy srác, hogy megkérdezze, minden rendben van-e velem. Beszéltünk pár mondatot, aztán elköszöntünk. Nem is foglalkoztam vele nagyjából egy hétig, mikor egyszer csak üzenetet kaptam egy idegentől. A srác volt az, aki nem mutatkozott be, csak annyit írt névnek, hogy J. Akkor még úgy gondoltam, később biztosan megtudom hogy hívják és nem kérdezősködtem. Utólag belátom, jó nagy hülye voltam. Elkezdtünk beszélgetni, én pedig megkedveltem. Azt írta, ő is kedvel engem, amitől nagyon boldog voltam. Megbeszéltünk tegnapra a találkozót. Igen, ez így furán hangzott. – mondta, mikor összevontam a szemöldökömet - Elkészültem időben, oda is értem a parkba, mert úgy beszéltük meg, hogy oda jön ő is. Eltelt pár perc, gondoltam nagy a forgalom és azért késik. Eltelt tíz perc. Negyed óra. Fél óra. Mikor háromnegyed óránál tartottunk, ráírtam, hogy mégis hol van, de már nagyon rossz előérzetem volt. Ezt írta vissza. – nyomta a kezembe a telefont.