Maybe I'll fall in love

7.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten magyarul.

Általában, amikor valami túl hirtelen történik, az anyanyelvemen reagálok rá. Ilyenkor össze is zavarom a körülöttem levőket, mert nem értik, mit mondtam. Dongjun az, aki szeret piszkálni és többször megijeszt, csak hogy utána nevethessen rajtam. Igazi barát.

- Micsoda? – kérdezte értetlenül.

- Nem fontos – legyintettem – Csak rendesen meglepett.

- Mivel? – tettette, hogy nem érti, de közben elárulta magát a mosolyával.

- Nem szokás csak úgy kávézni hívni valakit, akit nem is ismer. Ráadásul gyenge indok az, hogy bocsánatkérés. – ecseteltem, holott a szívem mélyén örültem a gesztusnak.

- Én így tervezek bocsánatot kérni. Ha valami problémája akad ezzel, ne fogadja el. – vonta fel a szemöldökét.

Ennek a fiúnak, bocsánat, férfinek, nincs hiánya önbizalomban, az biztos. Persze, ilyen külsővel nekem sem lenne. Úgy néz ki, mint egy idol.

- Nem, nincs problémám – mosolyogtam rá, hogy lássam, mit reagál.

- Nos akkor kövessen – indult el gyors léptekkel, én pedig követtem.

Azt hittem, hogy majd az egyik ebédelőben akar kávézni, mert munkaidőben voltunk, de amikor kilépett az ajtón, szembesültem vele, hogy ő bizony komolyan veszi a felkérést és máshová visz. Szerencsére nem mentünk messze, a sarkon levő kávézót célozta meg. Ahogy beléptünk az ajtón, a kis csengő kedvesen csilingelve jelezte, hogy megérkeztünk. Köszöntünk és leültünk.

- Üdvözlöm önöket nálunk. Mit szeretnének inni? – lépett hozzánk a pincér.

- Én egy karamell machiatot kérek – kezdte kedvesen a meghívóm.

Majdnem felnevettem, hiszen az előbb pont a karamellhez hasonlítottam a szemszínét.

- Én mogyorós forró csokit szeretnék – mosolyogtam.

- Rendben, máris készítjük – hajolt meg és hagyott ott minket a pincér.

- Mogyorós forró csoki? – tette fel a fontos kérdést nekem a karamell srác.

- A gyomrom nem nagyon tudja emészteni a koffein tartalmú dolgokat, ezért nem igazán szeretem. – adtam magyarázatot.

- Nem lehet túl kellemes dolog – gondolkozott el egy pillanatra.

- Megszoktam, nem volt nehéz – vontam meg a vállamat.

- Régóta dolgozik a cégnél? – váltott hirtelen témát.

- Nem mondhatnám, egy fél éve vagyok itt - számoltam ki gyorsan fejben.

- Akkor hogyhogy ilyen jól beszéli a nyelvet? – támasztotta a tenyerébe az állát.

- Nem mondom el egy olyan embernek, akinek még a nevét sem tudom. – ráztam lassan a fejemet.

- Ó tényleg, de udvariatlan vagyok, elnézést kérek. – ugrott fel – Choi Hongbin vagyok.

- Kim Boglárka – viszonoztam a gesztusát.

- Hű. De... ne haragudjon meg, egyáltalán nem látszik koreainak. – vonta össze a szemöldökét.

- Nem is vagyok az, viszont most nem részletezném, ha nem haragszik.

- Ugyan, elnézést, ha túl intim volt a kérdés – mosolyodott el nyájasan, ami elég irritáló volt.