Nincs cím || Straykids

02_kettő

Felix, ha rajta múlik, megoldaná az egész összepakolást pár darab nadrággal, pólóval, mindent egyetlen utazótáskába besűrítve. Természetesen legjobb barátja ezt is irányítása alá veszi, ahogyan az elmúlt közel három évben szinte teljesen mindent. Éppen emiatt az egy darab utazó helyett három méretes, Felixhez tartozó táskát pakolnak be Chris furgonjának hátsóüléseire.

- Tudtommal nem örökre megyünk, csak pár hónapra. Nem értem, miért kell ennyi cucc. A felét fel se fogom venni – mérgelődik a fiatalabb, majd a kelleténél talán jóval erősebben csapja be a már rozsdásodó autó ajtaját. Nem érti, miért nem cseréli már le Chris a járművet, hiszen lassan kezd életveszélyes lenni vele a közlekedés.

- Nem tudom, leesett-e, Lix, de az emberek kíváncsiak rád. Fényképeket készítenek rólad, amik megjelennek internetes oldalakon, újságokban. Úgyhogy, mint személyes kísérőd és a kiadó alkalmazottja, nem hagyhatom, hogy az első cikk, ami megjelenik majd rólad Dél-Koreában arról szóljon, hogy minden harmadik nap ugyanazt az egy fekete pulcsit viseled melegítő nadrággal, jobb napjaidon farmerral.

- Mi lesz veletek négy hónapig, ha már most így marjátok egymást? – rázza fejét nevetve Sophie. – Biztos ne menjek ki veletek? – kérdezi a nő remélve, hogy a két fiatal mégis engedélyt ad és kikísérheti őket a reptérre. – Szeretném látni, ahogyan felszáll a gépetek.

- Úgyis csak sírnál, anyu. Elég, ha kimész majd valamelyik nap a furgonért.

- Még szép, hogy sírok – bólint a nő, miközben szemei máris apró könnycseppektől csillognak. – Annyira büszke vagyok! Istenem, ha Elisabeth látna most, drágám – öleli magához az írót, mire annak, bár megfogadta, hogy nem fog sírni, mégis könnybe lábadnak szemei.

- Ha a kertetekből figyeled az eget, majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy a Szöulba tartó gépeket is látod majd – mondja Felix. Chris persze rögtön észreveszi a másik ajkain ülő kesernyés mosolyt. Még mindig látja maga előtt a fiatalabb sírástól irritált szemeit, ahogyan azon a hajnalon a kertjükben fekve kémleli az eget, próbálja egyre csak megtalálni az onnan már rég eltűnt repülőgépet.

- Menjünk – köszörüli meg torkát.

- Vigyázzatok magatokra, és jelentkezzetek, ha leszálltatok! – utasítja őket Sophie.

- Feltétlenül – biccent fia, majd megvárva, hogy Felix is elfoglalja helyét, beindítja az öreg furgon motorját. – Garantálom, hogy ez lesz életed egyik legjobb döntése, Lix – mosolyog útitársára az idősebb, miközben kikanyarodnak udvarukról.

- Akkor is ezt mondtad, amikor kicsikartad belőlem az engedélyt, hogy átadd a sztorit a kiadónak – forgatja szemét. Sóhajtva int egy utolsót a vezetőülésen ülő fiú édesanyjának, majd érdektelenül kezd válogatni a rádióállomások között, hogy valami elfogadható műsort találjon.

- Miért? Nem volt jó döntés?

- Nem tudom – von vállat megállapodva egy populáris zenéket játszó állomáson. – Azt nem mondtad, hogy ez lesz belőle. Ha tudom, nem biztos, hogy belemegyek.

- Senki se gondolta, Lix, hogy ekkora sikere lesz ennek az egésznek. Azt meg pláne nem, hogy éppen egy koreai kiadó lesz az első, aki idegen nyelven szeretné megjelentetni – rázza fejét. Még Chris számára is hihetetlen ez az egész, teljesen megérti, hogy a fiatalabb ennyire nehezen emészti meg.

- Jobb lett volna nem erőltetni – mondja lehunyva szemét. Feje akarata ellenére, reflexszerűen dől az autó ablakának. Hagyja, hogy a kátyúk miatt néha erőteljesebben nekikoccanjon a felületnek. Chan egy ideig vár, hogy barátja hátha folytatja és magyarázatot kap arra, miért tartja mégsem jó dolognak a könyve megjelenését, ám az anyósülésen nyugvó egyetlen szót sem szól.