Nincs cím || Straykids

06_hat

A lágyan lengedező szél, mintha pajkos játékot játszana vele, úgy kap bele és borzolja kedve szerint millió irányba Felix szőke tincseit, miközben az elvarázsolva vezeti tekintetét jobbra, aztán balra, majd ismétli meg a mozdulatot közel ezerszer az elé táruló sziporkázó város látványával nem betelve. A fiatal író már maga sem tudja, mióta ácsorog a szobájához tartozó apró erkélyen. Ezzel együtt abban sem biztos, mi volt az eredeti ok, ami indokul szolgált arra, hogy ide száműzze magát íróasztalától. Azonban, ha tehetné, örökre így maradna. Megtartaná magáénak a pillanatot, a város tompa zúgását, a lakásuk előtti közvilágítás gyér világát, a belváros távoli, villódzó fényeit, a hatalmas, csillámló tengernek tetsző égboltot. Azt, ahogyan teljesen magára maradt a pillanatban és mennyire nem bánja.

Chan már rég lefeküdt, néma a kettejük által lakott ingatlan. Egyedül a hűtő zúg fel olyan negyven percenként, Felix mintha ennyit számolt volna a múltheti álmatlansága alkalmával. Valahol éjszaka kettő és öt között járhat az idő, nem tudja pontosan. A fiatal egyszerűen képtelen megőrizni az időérzékét ezekben az órákban. Néha mintha eszeveszett tempóban kezdenének leperegni a percek: kettőt pislant és máris eltelt másfél óra, pedig csak megissza a kávéját, vagy ír egy fél oldalt az éppen munkálatok alatt álló fejezetbe. Máskor hihetetlenül lassúvá válnak, egy örökkévalóságnak érződik akár hatvan másodperc eltelte is.

Vissza kellene mennie, el kellene kezdeni a következő jelenetet. Szeretne legalább egy vázlatot írni hozzá, de úgy érzi, képtelen rá. Nem igazán biztos abban, mi gátolja most őt ennyire az ötleteinek legépelésében. Úgy érzi, mintha valami hatalmas akadály gördült volna elé, ami csak nem akar tovahaladni, belé fojt minden gondolatot, minden elképzelést, amit aznap este lejegyezni tervezett. Hiába tudja azt, hogy mit akar írni, hiába versengenek fejében egymással különbnél különb cselekményfoszlányok, hiába telepednek meg jobbnál jobbnak bizonyuló párbeszédek elméjében, amikor arra kerül a sor, hogy lerögzítse őket, mintha soha nem is léteztek volna, szerte foszlanak.

Felix sóhajtva vet még utoljára egy pillantást az elé táruló panorámára, majd kényszerítve magát visszatér dolgozószobaként is funkcionáló hálószobájába. Még az erkélyre vezető ajtót is bezárja maga után, nehogy ismét kísértésbe essen és ott pazarolja az időt a munka helyett. Reménykedve nyúl bögréje után egy utolsó korty kávéért sóvárogva, azonban nincs szerencséje. Valószínűleg már órákkal ezelőtt megitta, újat főzni pedig esélye sincs. Chris minden bizonnyal jól leszidná miatta, ha meghallaná a kávéfőző hangját, így meg sem próbálkozik vele, inkább helyet foglal az asztal előtti, kissé kényelmetlen széken. Ha össze is omlik elméje az erőltetéstől, akkor is írnia kell. Nincs olyan, hogy nem halad egy mondatot sem.

Mire teljesen befejezik az apró, azonban annál hangulatosabb kávézóban megrendezett eseményt, Felix kezdi azt hinni, hogy már a bőre alá is bekúszott az üzletben árult ital jellegzetes illata. Kételkedik abban, hogy képes mást megérezni többé annak aromáján kívül, annyira átjárta már mindenét a kávéillat. Nem mintha egy percig is bánná. Ez az egyetlen dolog, ami életben képes tartani őt az átírt éjszakák alkalmával. Ezen kívül az ízét is kifejezetten szereti, mégis mostanában egybefonódott az ital az átszenvedett éjszakák emlékével, mely még az eredetinél is keserűbbé teszi annak eszenciáját. A fiatal író fintorogva kortyol bele a bögréjében felejtett utolsó, már rég kihűlt adagba, miközben az odakint egyenletesen szemetelő esőt veszi éppen szemügyre. Mintha még az ég is ezt a napot siratná, úgy érzi, lehetetlen, hogy bármi jó történjen vele ma.

- Ügyes voltál – mosolyog a magát minden erejével erősnek mutatni próbáló, ám szemmel láthatóan elkeseredett Felixre Hyunjin. Számítani lehetett rá, hogy nem lesz túl nagy a siker már a legelső alkalommal és hogy nem feltétlenül csak az írót jó színben feltüntetni akaró alakok jelennek majd meg. A fiú azt hitte, felkészült már rá eléggé lelkileg, és nem fogja hagyni, hogy meginogjon egy-egy kelletlen kérdés hallatán, mégis elképzelve teljesen más volt, mint ott helyben megélve a történteket. – Nem hívott senki, viszont jött egy emailed. Haeri Kwon, azt hiszem – próbálja visszaidézni a nevet, miközben visszaadja neki a telefonját, amit még a rendezvény legelején bízott rá a szeplős. – Nem akartam kutakodni, vagy bármi. Rajta volt a zárolási képernyőn...