Nincs cím || Straykids

10_tizedik

(A történetszálhoz hozzátartozó, azonban mégis különleges rész, mivel nem teljesen én írtam)

- Tekintve, hogy éppen eléggé össze vagy roskadva, próbálom türtőztetni magam, de már nem bírom tovább magamban tartani, Bang Chan, hogy ha nem húzódunk be lassan valahová, ennek elég könnyen tüdőgyulladás lesz a vége – jegyzi meg Minho hosszas hallgatás után. Közel tizenöt perce követi az idősebbet a szakadó esőben, miután az kiviharzott a boltból. Eleinte azt hitte, csak szeretne egy kis friss levegőt szívni Chan, hogy aztán nyugodtabban visszatérjen a könyvesboltba. Azonban egy idő után egyértelművé vált, hogy esze ágában sincs visszamenni. – Nem hiszem el, hogy ma már másodjára ázok szét emiatt a társaság miatt – zsörtölődik tovább.

- Senki nem kérte, hogy gyere utánam – mondja Chris. Hangját szinte teljesen elnyomja a földet érő esőcseppek zaja. Egyáltalán nem érdekli a mellette sétáló Minho, vagy az, hogy milyen okból kifolyólag tart vele. Ő csak szeretne menni. Nem tudja hová, vagy kihez, de a lehető legtávolabb mindenkitől, aki ott tartózkodott akkor, amikor Felix száját elhagyták azok a bizonyos szavak. Nem akarja elhinni a hallottakat, mégsem képes kétségbe vonni mindazt, amit a legjobb barátja mondott. Felix soha nem dobálózna ilyen dolgokkal, ha annak nem lenne igazságalapja, tudja jól, éppen ezért fáj neki még jobban.

- Lehet, jobb lenne, ha visszafordulnánk. Álljunk meg itt, hívok egy taxit, ami hazavisz. Ott majd átgondolhatod a dolgokat – ajánlja Minho a tőle telhető legkedvesebb hangnemben.

- Nem – rázza fejét hevesen Chris. – Nem akarok oda menni. Nem... Nem tudok a szemébe nézni...

- Ezt nem hiszem el – fújtat Minho idegesen. – Figyelj, Bang Chan, nem mintha te bármi rosszat tettél volna. Semmi okod nincs szégyellni magad – próbálja meggyőzni az idősebbet, miközben megragadja a karját, hogy végre megállítsa az egyre csak előre trappolásban. Most, hogy a fiatalabb kizökkentette, már ő maga is vacog, és átázott ruhái csak még inkább felerősítik az amúgy is alacsony hőmérsékletet. Azonban még ebben az állapotban sem tud arra gondolni, hogy hazamenjen a fiatal íróval közös lakásukba.

- Lix egész élete... – kezdi maga elé bámulva. – Aznap teljesen tönkrement... és én annyira... az apám...

- Nem lehetne, hogy legalább egyetlen egy óra ne róla szóljon? – kérdezi Minho a kelleténél jóval hevesebben. Nincs feltétlenül oka mérgesnek lenni Felixre, mégis valahogy mindig köze van a kialakuló káoszhoz és nem elég, hogy mennyi nehéz pillanatot okozott Changbinnek, most még Chan is miatta van kiborulva és persze ismét ő az, akinek vigaszt kell nyújtania.

- De hát...

- Ha jól jött át a helyzet, most derült ki, hogy az apád megcsalta az édesanyádat... Jogosan lehetsz dühös és elkeseredett is és semmi baj nincs abból, ha előbb a saját fájdalmaddal törődsz és majd csak aztán a másokéval.

- Én erre soha nem...

- Soha nem te voltál az első, hanem Felix, igaz? – kérdezi hangjában némi gúnnyal. – Itt az ideje ezen változtatni. Lehetsz jó barát akkor is, ha nem minden gondolatod körülötte forog és kicsit magaddal is törődsz – mondja. – Ha annyira nem akarsz hazamenni, nálam is maradhatsz egy darabig. Nem mondom, hogy gyere. Ha akarsz jössz, ha nem, akkor nem, de én most hazamegyek, mert nincs annyi felesleges pénzem, hogy kórházi számlákat fizetgessek belőle – közli, majd hátat fordítva az idősebbnek elindul a kollégium irányába, ahol szobát bérel. Szerencsére Bang Chan éppen jó irányba indult el, így nincsenek túl messze, egy öt perces séta az egész.

Bár Minho egyszer sem nézett hátra, hogy meggyőződjön arról, vajon a másik követi-e őt, mégis reménykedett abban, hogy a kollégiumához érve maga mögött találja az idősebbet. Hihetetlen – az otthonául szolgáló intézményig vezető úton többször is megfordult fejében a gondolat, hiszen alapvetően nem szeret Changbinen kívül másokat beengedni a személyes terébe, mégis olyan érzése van, hogy bűntudata lenne csak úgy útjára engedni az ausztrált.