Nincs cím || Straykids

01_egy

Viszonylag késő, fél kilenc körül járhat az óra már, amikor a sötét kabátot és sapkát viselő alak még éppen azelőtt rántja fel maga előtt a lépcsőház ajtaját, hogy odakint leszakadna az ég és végtelen könnyével elárasztaná az éjszakai fővárost. A fiú hallva a hatalmas dörrenést, majd a zuhogó eső már megszokott dallamát a hatalmas robajjal becsapódó ajtó mögül, sóhajtva könyveli el, hogy másnap a korai órájára bizony nem lesz könnyű eljutnia a lakóház előtti latyakos-pocsolyás út miatt. Amióta az épületben lakik, számtalan kérvényt adtak már be a fenntartó irányába, hogy javítsanak valamit a helyzeten, ugyanis a lakóparkban többnyire kisgyerekesek és idősek laknak, kiknek normál esetben között is bonyolultabb a közlekedés, nemhogy ilyen spártai körülmények között – persze mondani sem kell, az elmúlt három éveben semmit nem javult a helyzet, hiába a sok panaszlevél és kérvény.

A lifttel már nem is próbálkozik, ha működik is, ezer évbe telik, mire eléri vele a kívánt emeletet. Hamarabb célba ér akkor, ha saját erejével teszi meg azt a hat szintet. A sötét öltözetű hazudna, ha azt mondaná, nem gyűlölte az első hónapokban új lakóhelyét. Teljesen más kategória, mint ahol előtte pár hetet töltött, vagy ahol azelőtt szüleivel élt, mindezt pedig tetézte még a lelkét gyötrő borzalmas kín, mely leküzdése máig sem sikerült teljesen, ám ahogyan megszokta a közel ötven éves lakópark hatpercé épületében lévő aprócska lakását, annak lakóit és az egyedül élés hangulatát, úgy megtanulta, ha nem is elfelejteni, de legalább elméjének mélyére elrejteni az őt kínzó gondolatokat.

Sportos alkat, mégis javában liheg már, amikor kicsiny lakásának ajtajához ér. Sietve, ám a folyosó sötétsége miatt kissé ügyetlenül dugja kulcsát a zárba, és már be is lépne a citrusos gyertya aromája által belengett hajlékába, ha bele nem botlana és majdnem át nem esne a dobozon, melyet siettében nem vett észre a lábtörlőjén. Kissé szitkozódva, ám a hangerőre ügyelve, nehogy a szomszédban lakó fiatal házaspárnak panasza legyen rá, rúgja beljebb a küszöbön a rejtélyes csomagot, majd becsukja maga után az ajtót. Fáradtan, a sok lépcsőzéstől kissé nyirkos halántékkal hámozza le magáról kabátját, sapkáját, végül lucskos cipőjét is, csak ezután nyúl a doboz után, hogy a nappaliban majd tartalmát is megvizsgálhassa.

Nem várt semmilyen rendelést, így kicsit értetlenül áll a dolog előtt, arról nem is beszélve, hogy nem talál rajta feladót, csupán saját nevét és jelenlegi címét. Homlokát ráncolva vesz elő egy kést, hogy elvághassa a csomag fedelét rögzítő ragasztószalagot. Fejében még egy esetleges bomba gondolata is megfordul, mégis hosszas fontolgatás nélkül veszi le a – mint kiderült – cipősdoboz tetejét, de bár bomba lett volna inkább benne! Mintha áramütés érte volna, dobja le a papírdobozt az asztalra és helyezi vissza tetejét remegő kézzel, pedig éppen csak belepillantott a csomag tartalmába, szinte egy másodpercbe sem telt az egész és bár három évvel ezelőtt eleget téve egy utolsó kérésnek leszokott a cigarettáról, most mégis előkutatja éjjeliszekrénye fiókjának mélyéről az ott őrzött dobozkát, hogy társaságában az erkélyen tölthessen pár szál cigarettányi zaklatott időt.

Közel egy teljes órán keresztül ácsorog az apró erkélyen, hol idegesen öklével a korlátra ütve, hol reményvesztett sóhaj közepedte szürke füstfelhőket eregetve a kora nyári zivatarnak köszönhetően némiképpen kitisztult levegőbe, amikor végleg megelégeli az idegőrlő semmittevést. Telefonját kezdi keresni, melyet végül a parányi konyhája pultján talál meg beledobva a kulcsoknak fenntartott kosárkába. Egyetlen közelebbi, Szöulban tartózkodó barátja számát kezdi tárcsázni.

- Menjünk ki inni, Minho – ajánlja rögtön, amikor a másik fogadja hívását. A vonal túlsó végéről hosszú ideig az egyedüli reakciót egy szaggatott sóhaj jelenti. Changbin ujjaival türelmetlenül kocogtatva a konyhapulton várja a másik válaszát.