Nincs cím || Straykids

12_tizenkettedik

Felixnek még három nap elteltével sem csitulnak gondolatai a történtekkel kapcsolatban, egyszerűen nem tud mit kezdeni velük, az írás sem segít. Ezerszer újra gondolja a történteket, amit mondott, amit tett. Chan arcát látja maga előtt, ahogyan egyre eltorzul, amikor tudatosul benne, mit mondott az apjával kapcsolatban. Aztán Changbin ábrázata is megjelenik. Nincs semmi köztünk. Tisztában van azzal, mekkorát hazudott és mennyire megbánthatta szavaival a fiút. Viszont egyikőjük sincs, hogy megbeszéljék, hogy elmagyarázza, hogy bocsánatot kérjen. Egyedül Hyunjin van vele, de ő sem tud állandóan. Időről-időre beugrik, hogy megnézze, hogy halad a munkával, hogy megigyanak egy bögre teát, vagy elmesélje, van-e valami újdonság, esetleg a projektvezető kérésére kicsit megsürgesse a munkában. Ezen a napon is ezért érkezik, ám képtelen megdorgálni a fiatalabbat a vártnál lassabb tempója miatt, ahogy arra a felettese kérte.

- Mi újság bent? – érdeklődik Felix a kiadóra utalva. Ölében számtalan kitépett jegyzetfüzet lap, post-it hever, tele vázlatokkal, ötletekkel. Ezeket mutogatta percekkel ezelőtt még a másiknak.

- Volt egy kisebb kavarodás egy részlettel kapcsolatban a szerződésben a következő könyvről. Most vették észre az ügyvédek, de ne aggódj, nincs baj, Chan megoldotta seperc alatt – mondja.

- Chris volt bent a cégnél? – kérdezi a fiatalabb rögtön. Ez az első alkalom, hogy bármit hall barátja felől a történtek óta és nem is gondolta, hogy éppen Hyunjin lesz az, aki hírt hoz.

- Nem beszéltetek azóta sem? – Hyunjin döbbenten pillant az íróra. – Én azt hittem, már elrendeztétek a dolgot. Chanon teljesen úgy tűnt, hogy minden rendben.

- Nem válaszol, hiába hívom. Nincs is itthon. Nem tudom, hol alszik... Vagyis gondolom, vagy Minhonál, de valószínűbb, hogy Changbinnél.

- Nekem tényleg úgy tűnt, mintha már minden rendben lett volna. Rólad is úgy beszélt. Nem értem – mondja, mire Felix szemébe akaratlanul is könnycseppek szöknek. Évekkel ezelőtt már elhagyták, nem egyszer, tudja jól, milyen érzés. Tisztán érzi a belülről maró ürességet, amikor arra a délelőttre gondol, amikor az anyja autóját látta utoljára kihajtani a bejárójukról. Vagy amikor elhasított feje fölött az a repülő, rajta Changbinnel. Most pedig ismét, mintha szétszedné belülről, mintha a mindent felperzselő tűz ismét szikrára kapna és csak pillanatok választanák el attól, hogy mindent leégessen, hogy újfent mindent hamu lepjen.

- A szikrát – kezdi halkan. – A szikrát még el lehet altatni, ugye? Mielőtt még lángra kapna.

- Biztosan... De nem tudom, ezt most mire érted. – Az idősebbnek fogalma sincs, miről beszél a másik.

- Ne haragudj, Hyunjin, de most mennem kell. – Ezzel felpattan a fotelből, ahol eddig ücsörgött. Öléből az összes papírfecni a földre szóródik, de nem időzik azok felszedegetésével. Sietve indul hálószobájába, hogy lecserélje pizsamafelsőjét egy melegebb pulcsira, majd hátizsákjába dobja a Hamuszürke kéziratát a laptopja mellé. Pillanatokon belül már is a bejárat előtt szerencsétlenkedik edzőcipőjével. – Majd zárd be az ajtót, ha elmész! Bocsánat, később beszélünk! – És már be is csapja maga után az ajtót, lefelé lohol a társasház lépcsőjén, miközben a Channal váltott üzenetei között keresi a pizzéria címét.

Felix könnyebben megtalálta az éttermet, mint arra számított, alig tévedt el egyszer útközben és még így is negyven perc alatt ráakadt a kis sarki üzlethelységre.

- Üdvözlöm! Miben... – fogadja rögtön a hang, amikor benyit az üvegajtón. – Ahh, ez a vendég a tied lehet – mondja Minho a kasszapultnál foglalatoskodó másiknak, mire az kíváncsian pillant fel. Felixet mintha gyomorszájon vágták volna, amikor látja Changbin arcáról elhalni a mosolyt, amint felfogja jelenlétét. Félszegen lép közelebb, úgy érzi, térdízültei bármikor cserben hagyhatják, és ott a helyen összezuhanhat.