i'm worse | azahriah novels.

The Unknown

chillinben ültem a teraszon elhelyezett székek egyikében, miközben a beteg kutyám hevert előttem a tűző napsütésben, s bámultam az embereket, akik merő boldogsággal közlekedtek az utcán és indultak kenyeret venni. a fülemben ment a zene, a lábam le volt égve s tényleg csak arra tudtam gondolni, hogy mi a fasz történik a világban, amikor én ébren vagyok?
egész nap zavart voltam, pánikos és még sírtam is, de fogalmam sem volt, hogy miért, nem tudtam megmondani az okát. csak ültem, fülessel a fülemben, hallgatva a zenét s átadva magam neki, azon erőlködve, hogy ne sírjam el magam huszadjára is, hogy jöjjön az állatorvos, a párom haza, vagy csak szimplán végre történjen már valami extra pozitív, ami megdobja a hangulatom úgy, hogy ne támadjon minden órában sírógörcsöm.

ezekkel a gondolatokkal próbáltam értelmezni a sorokat, amik már egyébként első hallásra is sok mindent megforgattak bennem. viszont eldöntöttem, hogy spontán leszek, s akkor fogok írni, amikor az adott dal legjobban átjárja a hangulatom. ez most éppen személyes lett. valamelyik nem az lesz. ez most ilyen.

mindenki engem bámul vagy ítél meg, miközben lehet, hogy a nevemet sem tudják. lenéznek, ha megjelenek az utcán, kiteszek valamit, ami hasznomra válhat, de talán valaki azért fog lenézni, amiért éppen ezeket a sorokat írom féldepressziós üzemmódban, még mindig egyedül.
néha azt is érzem, hogy menekülök lefelé, minél mélyebbre, s bár tudom, hogy nem akarok, segítő kezekért kiáltozom, akarom, hogy felemeljenek, kirángassanak, mégis azt mondom, hogy takarodjanak az utamból, mintha szabad kezet akarnék adni a halálnak, s egyenesen hagynám magam a legmélyebb óceánban megfulladni.
nem hiába kérem, akárkit, hogy mondja el, mi az isten történik, amikor itt vagyok? miért csak vagyok? habár nem is a szobámban, de ülök, s hiába keresem a helyem, nem találom. vannak napok, amikor ez egyértelmű, de aki ismer, az tudja, hogy ez mind csak átmeneti. hogy még mindig ritka az olyan nap, hogy ne sírnám el magam legnagyobb kínomban, fájdalmam közepette.

a pánikbetegség mocskos dolog, de lassan már titoknak sem mondható, annyira sok ember tudja. van olyan még, aki nem? most már nem is lesz. haldoklom-e? lelkileg biztosan. fizikailag egyáltalán nem, bár kitudja, s akármilyen jó színész is vagyok, a szemeim biztosan elárulják, hogy komoly bajok lehetnek az életemben, ha ilyeneket gondolok és még le is merem írni őket, nem igaz? s hogy miért van mindez?
mert a valóság kamu. fáradt vagyok tőle. köztudott, hogy az emberek hazudnak, mert az túl kegyes s nem fáj annyira, mintha az igazság lenne az. ettől válik a valóság hamissá. ettől már kifáradtam, de folytassátok csak. ha folytatjuk a hazudozást tovább, bár fájni fog, de elhisszük, hogy mégsem. mert az szebb. de csak annak tűnik.

számít az, ha bántjuk az embereket? számít, ha úgysem tudja senki, mit takar a valóság? ha úgyis hamis a valóság, a bántásnak is hamisnak kellene lennie. hiszen ha bántasz valakit, többnyire egy dolog miatt teszed. honnan tudod, mi van bent vagy kint? honnan tudod, hogy ami miatt bántod, az nem hamis-e? lassan a hamis válik igazzá. de ez sem olyan biztos, hiszen csak akkor tudom meg az igazat, ha elmegyek. de ez is hamis lesz? senki nem tudja, pedig túl régóta vagyok életben ahhoz, hogy ilyenekre rájöjjek, de valahogy mégsem megy, mégsem teszem. pedig lehet jó lenne. de aztán azzal is csak magamat mérgezném valószínűleg.

mindegynek kéne legyen. hiszen még mindig egyedül ülök, a beteg kutyám előtt, de az emberek már elfogytak az utcáról, de még mindig nem történt semmi és a párom sem érkezett haza.

tudod, közben arra is rájöttem, hogy soha nem lehetsz készen arra, mi van odakint. miért is lehetnél, hogyha a valóság is hamis, igaz? bár talán lassan már az válik igazzá, a sok hazugság fog lassan. pedig mindenki csak pörög és forog a koszban, de az is relatív, hogy kinek mi az, fizikai, szellemi, mentális kosz, bármi lehetséges.
a kint lehet az a bizonyos ismeretlen, ami miatt kérdezheted, hogy félek-e, vagy miért nem félek. vagy talán a halál. vagy éppen ez a már túl sűrűn emlegetett hamis valóság? senki nem tudja, ez is mindenkinek más, nem hiába ismeretlen a neve. s hogy néha azt gondolom, jobb lenne-e meghalni? előfordulhat. minden eddigi, kitaglalt szó azt késztetheti, hogy elvérezzek annyira, hogy ez legyen az utolsó gondolatom.

de ezek után is már csak azt lehet ismételgetni, hogy a mocskos titkok miatt folytatjuk tovább a hamis valóságban töltött életet...

s csak egy mosdózásra ugrottam be a házba, addigra a párom is hazaérkezett, s bár csoda nem történt, de elmondhatom, hogy megkönnyebbültem attól, hogy kiírhattam magamból mindazt, ami törékeny kis lelkemet kellően és túlságosan is nyomta.

.- ez a novella lett az első, ami kipattant a fejemből, s mindössze egy órámba telt megírni, azért lehet ennyire spontán és összeszedetlen, viszont teljesen őszintén jött belőlem, s ez kicsit a saját és a dal részleteit is követi.