i'm worse | azahriah novels.

Kaprun

eredetileg akkor kezdtem ezt írni, amikor a mélypont kezdetén voltam, sorrendben ezért is áll a comical tragedy előtt. ott is marad, mert félig a helyén van, félig mégsem. ennek előbb kellett valahogy megszületnie, viszont olyannyira gyorsan történtek a dolgok s olyan drasztikus változások mentek végbe, hogy képtelenség lett volna megalkotnom ezt a novellát. de talán most, hogy egy hónapja már, hogy elengedett magától, már menni fog.

azóta sem ment. a két bekezdés előtt lassan fél év fog eltelni. különféle okok miatt nem írtam, de ezt nem is fogom részletezni. csak annyit tudok, hogy ezen a jelenlegi novemberi péntek estén felsűrűsödtek a gondolataim és valamilyen formában most már ki kell őket adnom magamból. 

kételyek között vagyok nagyon. sajnos hasonlóság van közte és közted néhány tekintetben. muszáj rávilágítanom. ugyanis ennek a novellának már akkor meg kellett volna születnie, amikor kidobtál azon a bizonyos napon.

tudnom kellett volna. de már éreztem. éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor először, s aztán egyre többet szólítottál a nevemen. ott már tudtam, hogy baj van. mivel nagyon is képben voltál azzal, hogy utáltam azt, ha a szerelmem a nevemen szólít. én pedig ismertelek, s sejtettem valamit, amikor nem cicámnak szólítottál. viszont, akkor kezdtél el úgy tenni, mintha lennék valaki. én nem. rád mindig is mindenként tekintettem, s eleinte én is ezt éreztem. de mikor a nevemen hívtál, akkor jelent meg az érzés erősebben. 

mindig azt kérted tőlem, hogy ne ítéljelek el a dolgok miatt, amiket a múltban tettél. nagyon is kihangsúlyozva ezt. nem voltál te jó srác és én ezt tudtam. csak nem fogtam fel. nem akartam felfogni. valahogy elhaladt a fülem mellett minden erre utaló információ az ismerkedésünk elején. nem is akartál volna belemenni semmibe, amíg ezeket nem közlöd velem. a második telefonhívást...amikor aztán bevallottad az érzéseidet...ezzel kezdted...hogy ne ítélkezzek. nem is tettem. legalábbis azt hittem. mivel aztán én is elárultam a legsötétebb titkaimat...

...a legsötétebb titkaimat, amivel te aztán az esetleges veszekedések során visszaéltél. úgy kezelted, mintha ez egy csettintésre eltűnő dolog lenne...pedig nem az. folyamatosan azt hangoztattad, hogy majd veled jobb lesz, hogy majd te fogsz segíteni. ez volt a csillagok alatt tett ígéreted, amit aztán iszonyú csúnyán megszegtél annak ellenére, hogy mindig megfogalmazódott bennem az, hogy én soha nem akartam és nem is akarok szomorú lenni.

ez vagy te. nem tudom, te ki vagy. de ki a f.szt is érdekel, te is csak egy vagy a sok közül. mondhatnám ezt én, viszont te éltél ezzel a gondolattal. én mindenről kitálaltam neked. s azt hittem, te is nekem, de aztán kiderült, hogy valószínűleg sosem ismertelek. ahogyan a jelenlegit sem. s talán ez a legnagyobbik baj, s ezért vannak a szemeim most is könnyekbe áztatva. 

voltak idők, amikor borzasztó nehéz volt túllépni rajtad. vagyis, vannak. mert ha ez múlt lenne, nem írnám még mindig ezeket a novellákat. én ezzel gyógyulok, ilyenkor kitombolhatom magam és kiadhatom minden érzelmemet, anélkül, hogy a környezetemben bárki is tudna róla. rájöttem arra is, hogy folyamatosan elvakult voltam, s emiatt nem láttam az igazságot. pedig ott volt. csak én folyamat hittem neked. de hát, aztán minden megérzésem beigazolódott... két sír van megásva, de csak egy nyerhet. nem engedtelek, ezért szállt el az én lelkem. te folyamatosan a legnagyobb álmodat valósítod meg, mindennap valami újat tapasztalsz meg...én pedig azóta egy monoton mókuskerékben vergődöm, amiből azt hittem, van kiút, de egyre inkább beteljesülni látszik, hogy nincs. de neked engedtem. a szeretetem több volt irántad, mint fordítva, tudtam, hogy ez minden vágyad. ezért "haltam meg" inkább én helyetted...

emiatt is, meg hogy itt voltál velem, megkaptalak, te is engem...de én nem akartam hencegni ezzel, te viszont elég sok helyen híresztelted, igaz? azt a szöveget te se felejtsd el sohasem...nem akartam hencegni, mert aztán az az egy, akit szerettem, az is elhagyott. mint előtte is eddig mindenki más. amúgy, tudtad, hogy csőlátásom van, s te ezt ki is használtad. csőlátásom volt a negativitásra és az irántad érzett dolgok felé. beszélhetnék még mindig róla...jelenleg  is pontosan ugyanezt csinálom. de nem teszem. mert tudom, hogy soha sem fogom elérni a csillagokat, veled ellentétben. miattad nincs kedvem már az álmaim teljesítéséhez. a te szarodat folyamatosan az enyém felé emelted, pedig tudod, tanár nélkül parképítő sincs. de elengedtem, s ezt is miattad. ezért volt ez mindig is egy kicsinyesen gyönyörű és összeszedetlen szerelem.

sokszor gondoltam arra, hogy egyedül kellene lennem. néha már most is. ebben is sajnos hasonlít rád. nem eléggé van figyelve rám...de az sem jó, ha teljesen egyedül vagyok. nem kapok levegőt olyankor, szinte már fuldoklom a magányban...

abban az egy hétben folyamat azért könyörögtem, hogy adj ennek az egésznek egy újabb esélyt. megígértem, vagy száz milliószor, hogy most már a legjobb lesz minden, bízni fogok benned, arra alapozva, hogy szeretlek. szerettelek. mindennap a szerelmedért esedeztem. szenvedtem. fizikálisan és mentálisan. talán még most is. azért írom ezt még mindig. emlékezz baby! nem törölheted ki a múltat. ahogyan most már engem sem. én sem tudom, bármennyire is szeretném, amikor minden egyes veled töltött másodperc emléke bolonddá tesz, ha rá gondolok. néha még tévesen azt érzem, szükségem van rád...

de igazából csak arra, hogy vedd el a fájdalmamat, az utálatot, amit te adtál nekem, amit te aggattál rám. vidd el végre a cuccaidat. s akkor tényleg végeztem...