Rejtett Érzelmek

4 . f e j e z e t

L i a m 

Sosem gondoltam, hogy egyszer ennyire fogok örülni annak, hogy nekimentem egy lánynak. Mióta megismertem Őt, rajta jár az eszem. Azt hittem, hogy olyan, mint az összes többi lány, akikkel nap, mint találkozom, de tévedtem. Nem könnyen kapható, ami már sokkal többé teszi bárki másnál. Határozott, saját véleménnyel rendelkezik, céltudatos, kívülről tökéletesnek tűnik. Amikor ma reggel megláttam a lakásában smink nélkül, kicsit kócos, kontyos hajjal, egy bő pólóban, akkor jöttem rá, hogy sokkal több annál, mint amit mutat magából. Mintha fogalma nem lenne arról, hogy minden külsőség nélkül is gyönyörű, mintha félne valamitől. Ha lehet, még jobban felkeltette az érdeklődésemet és valami vonzott hozzá. Valami, amit még sosem éreztem. Harry azóta nem hagy békén, mióta ezt észrevette rajtam, én meg nem győzöm tagadni, mert magam sem tudom, hogy pontosan mit érzek. Sosem vettem komolyan a lányokat, mert akikkel együtt voltam, tettek róla, hogy ne is lehessen komolyan venni őket. Hannah más, érte megérné küzdeni.

Kiskoromtól kezdve irányítónak, vezetőnek neveltek. Az apámé az egyik legnagyobb olajvállat, így a legtehetősebb emberek egyike. A célja mindig is az volt, hogy egyszer nekem adja át a vállalat irányítását. Az anyám mellette állt, együtt dolgoztak. A házasságuk sosem volt felhőtlen, ezért nem is értettem, hogy miért nem váltak el. Megspóroltak volna néhány veszekedést, amit gyerekként nehezen viseltem. Ettől függetlenül arra neveltek, hogy irányító legyek, hogy érzelmek nélkül átgázoljak másokon. Nos, ezt részben sikerült is elérniük. Gimiben én voltam a focicsapat kapitánya, ezért arra hajtottam, hogy ösztöndíjjal bekerüljek egyetemre. Apám mindig ellenezte ezt a sportágat, ennek ellenére csináltam. Viszont, az utolsó, sorsdöntő meccsen, a nagy dobásom előtt, úgy belém jött az ellenfél egyik játékosa, az ősellenségem, hogy egy rossz mozdulat következtében kiment a bokám. Megalázva éreztem magam és kudarcot vallottam. A lelátóról figyelt az álmaim egyeteméről érkezett megfigyelő, aki előtt abban a pillanatban vágtam el magam és a jövőmet is. Egy pillanat és vége, ennyi volt. Az egyetlen elégedett ember, aki a történteknek kifejezetten örült, az apám volt. Nem érdekelte, hogy a fia elesett, lehet, hogy járni sem fog tudni. Csak az érdekelte, hogy irányíthatja tovább az életemet és egyszer majd a nyomdokaiba lépek.

Ha lehetséges, az összes érzelmet kivágta belőlem az a pár pillanat. Legszívesebben sírtam vagy ordítottam volna, de egyiket sem tehettem. Hagytam, hogy hordágyon kivigyenek a pályáról és utána emelt fővel távoztam a csapatból is. Nem akartam többet focizni, nem akartam többet semmihez annyira kötődni, mint hozzá. Valószínűleg emiatt sem tudtam megbízni a nőkben. Úgy gondoltam, ha jobban kimutatom az érzéseimet, visszaélnek velük és csak kihasználnak.

Belenyugodtam abba, hogy apám eléri a célját, így jelentkeztem a Bergley Egyetemre. Bostonban nőttem fel és azért választottam ezt az egyetemet, mert kicsit távolabb volt a várostól. Végre elköltözhettem a szüleimtől. A campuson laktam egy évig, de miután összehaverkodtunk Harryvel, a következő évben béreltünk együtt egy lakást, nem messze az egyetemtől.

- Szia Apa! – szóltam bele a telefonba. Már reggel is keresett, de Hannah miatt nem vettem fel.

- Liam, csak sikerült felvenned – mondta, mire az égnek emeltem a tekintetemet. Sosem bírtam a stílust, amit képviselt, de már megszoktam és tudtam is kezelni.

- Neked meg csak sikerült felhívnod.

- A lényegre térek – sóhajtott, majd megköszörülte a torkát. Tipikus. Ő hív fel azért, hogy kérjen valamit és úgy tesz, mintha szívességet tenne azzal, hogy egyáltalán megszólal. - Vendégek jönnek ma hozzánk. Régi barátok, akikkel üzletet szeretnék kötni. Mivel azt mondták, hogy a lányukkal érkeznek, ezért fontos lenne, hogy te is itt legyél, mégis csak részese leszel a vállalatnak.