Rejtett Érzelmek

5 . f e j e z e t

- Hannah, te mit keresel itt? – kérdezett vissza, mire szólásra nyitottam a számat.

- Vacsorameghívást kaptunk a szüleimmel – mutattam az ajtó felé, mire Liam szemei nagyra nyíltak.

- Te vagy a ...? – kérdezte döbbenten, mire zavarodottan néztem rá, fogalmam nem volt arról, amiről beszélt.

- Öhm, nem tudom, hogy mire gondolsz, de jobb lenne, ha bemennénk – mondtam, majd hátat fordítva bementem a házba.

- Fiam, örülök, hogy ideértél – szólt Leo, amikor mögöttem meglátta Liamet. – Hadd mutassam be a fiamat, Liamet – fordult felém, majd a fiához – Liam, ő itt...

- Hannah – fejezte be mélyen a szemembe nézve az említett, mire Leo felvonta a szemöldökét.

- Ti ismeritek egymást?

- Futólag, egy egyetemre járunk – bólintottam, mire Liam ugyanígy tett.

- Remek – paskolta meg a fia hátát, miközben gyanúsan méregette őt. – Javaslom, hogy menjünk beljebb, kész a vacsora – mondta, majd ott hagyott minket.

- Ha már így összehozott minket a sors, beszélni szeretnék veled – érintette meg a karomat Liam, mire a kékes szemébe néztem.

- Szerintem most nem alkalmas és különben sincs miről beszélnünk.

A nappaliba érve, tátva maradt a szám. Hatalmas volt a szoba, tele régies, de egyben modern bútorokkal. A körülbelül négy méteres belmagasság még nagyobbá tette a helyiséget. A szüleink már bent vártak minket pezsgős poharakkal a kezükben és ahogy elnéztem, már tudtak arról, hogy ismerjük egymást Liammel.

- Hannah, nem is mesélted, hogy jóban vagytok – simította meg a karomat anya.

- Azért ez erős túlzás, pár napja futottunk bele egymásba – mosolyogtam feszélyezve. – És egyikünk sem emlékezett a másikra – tettem hozzá, zavartan Liamre nézve, aki a padlót kémlelte.

- Érdekes, pedig kiskorotokban elválaszthatatlanok voltatok – jegyezte meg Beth.

- Sokat változtunk azóta és az régen volt – szólalt meg Liam először azóta, hogy belépett a szobába. – Elnézést az illetlenségért, kicsit elkalandoztam az elmúlt percekben, nem is köszöntem nektek – nézett a szüleimre, majd odament hozzájuk, hogy üdvözölje őket.

Nem sokkal később egy hölgy jelent meg a szobában, aki közölte, hogy kész a vacsora, ezért fáradjunk át az étkezőbe. Ezek szerint külön házvezetőjük van, bár elnézve ezt a hatalmas már-már kastély-szerű házat, el is kell egy. Mielőtt még elindultam volna az étkezőbe, anya hozzám hajolt, majd a fülembe súgott úgy, hogy csak én halljam.

- Mosolyogj többet kicsikém, Liamnek tetszeni fog. Nagyon értékes és udvarias fiúnak tűnik – mosolygott rám, majd elment mellettem, én pedig csak zavartan álltam ott, továbbra is a nappali közepén. Most burkolton közölte velem, hogy egyszer az életben ne fapofával nézzek a fiúkra, mert úgy igen nehezen vonzom be őket? Köszi anya, én is szeretlek.

A vacsora igazán kellemesen telt. Véletlenül pont Liam mellett volt egy szabad hely, így kénytelen voltam mellé ülni. Egész idő alatt meg sem szólaltunk, csak a szüleink társalogtak, pontosabban nosztalgiáztak egymással. Régi közös emlékeket elevenítettek fel, amiknek én a negyedére, ha emlékszem, annyira kicsik voltunk még akkor. Valahol mélyen nagyon örültem annak, hogy Liammel közös múltunk van, de ez ugyanannyira meg is ijesztett, mert kötelezettséget kezdtem érezni a szüleim felé. Úgy tűnt, nagyon örültek annak, hogy együtt látnak minket és egy idő után inkább tűnt kerítő estének a mai nap, mint egy üzleti vacsorának. Nehezen fogom tudni elkerülni Őt ezek után.