Rejtett Érzelmek

2 . f e j e z e t

-  Ó igen, házas vagy? – kérdezte komolyan, mire az égbe szaladt a szemöldököm.

-  Tessék? – néztem rá döbbenten, mert továbbra sem értettem, hogy mire gondolt.

-    Hát, a gyűrűid – simított végig az említett ékszereken, mire kezdtem kapizsgálni, miért gondolt arra, hogy esetleg van férjem, ami valljuk be, elég abszurd és merész gondolat, főleg akkor, ha ismernek engem. Sosem fordult meg a fejemben, hogy a gyűrűkből arra következtetnének, már foglalt vagyok, de lehet, emiatt (sem) voltak sikeresek az eddigi ismerkedések.

A gyűrűkre pillantva, könny szökött a szemembe, mert a nagymamám jutott az eszembe. Tőle kaptam őket még régebben, amikor még fel sem fogtam, hogy mekkora értéket tartok a kezemben. Ez egészen addig volt így, míg meg nem halt. A halála előtt pár nappal, le kellett róla venni az ékszereit, amiket ma már én hordok. A gyűrűk kiegészültek egy nyaklánccal, így akárhányszor ránézek valamelyikre, eszembe jut és úgy érzem, hogy egy kis darab még velem van belőle, ő pedig valahonnan figyel engem. Ezt az érzést csak az tudja megérteni, aki veszített már el életében egy számára fontos személyt. A legrosszabb, hogy akkor fogjuk fel az értékét, amikor elveszítjük. Amíg mellettünk van és bármikor szólhatunk hozzá, nem érezzük, hogy mennyire értékes az az idő, amit vele tölthetünk, ezért érzünk lelkiismeretfurdalást, amikor megtörténik az, amire legbelül számítottunk, de mégsem tudjuk elfogadni, amikor szembesülünk vele. Az az űr, ami keletkezik bennünk, semmihez nem hasonlítható, hirtelen lepereg előtted az együtt töltött idő minden egyes perce, mindegy, hogy az tegnap vagy több éve történt, mindent közel érzel magadhoz. Valószínűleg emiatt ragaszkodik az ember tárgyakhoz, mert ezek nem élőlények, nem halnak meg. El tudnak tűnni, de még akkor is van remény arra, hogy visszakapjuk őket, ellentétben a számunkra fontos személyekkel, akiket örökre elvesztettünk.

Emiatt fontosak számomra ezek az ékszerek és amikor valaki megdicséri őket vagy megkérdőjelezi, hogy miért hordok ennyit, akkor mindig valami sablon dumával válaszolok, de ha meg is említem, hogy kitől kaptam, akkor sem értik, mi ebben olyan nagy érték, de talán ez így van rendjén. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy milyen érzelmek kötnek minket tárgyakhoz, elég, ha mi tudjuk. Viszont meg van a kockázata annak, hogy értetlenül néznek ránk, amikor elérzékenyülünk, mint ahogy az most történt velem.

- Hé – szólt Liam, mire rákaptam a tekintetemet. Valószínűleg tanácstalanul figyel már percek óta, mert még mindig nem válaszoltam a kérdésére. – Valami rosszat mondtam? – erre csak enyhén megráztam a fejemet és szólásra nyitottam a számat, de még mielőtt mondtam volna bármit is, valaki közbeszólt.

- Hogy lehet az, hogy hamarabb beértem? Amikor elindultál, még pizsamában üldögéltem a konyhában – jött oda hozzánk Veronica értetlenül, majd kérdőn nézett a velem szemben álló személyre. – Liam? Pontosan mit csinálsz? – ekkor az említett zavarában elengedte a kezemet, amit még mindig fogott, majd a gyengéd pillantását, komoly és összeszedett tekintet váltotta fel.

-    Csak véletlenül neki mentem – vonta meg a vállát Liam, miközben rám pillantott. Nem értettem teljesen a reakcióját, de őt megerősítve bólintottam én is.

-    Igen. Ti ismeritek egymást? – néztem rájuk kérdőn.

-  Ja, bulikban összefutottunk párszor – mondta Veronica. – Liam a lányok kedvence, így nem nehéz őt észrevenni – nevetett. – Igaz, Liam? – nézett a srácra kérdőn, de ő nem mondott semmit.

-  Most mennem kell, majd még találkozunk – intett egyet és elment.

-  Ez fura volt – jegyezte meg barátnőm. – Ahhoz képest, hogy milyen nagy szája van mindig, most eléggé visszafogta magát. De amúgy, mi történt? – kérdezte, közben elindultunk az épületbe, mert még mindig nem sikerült bejutnom a négy fal közé, az időt már meg sem mertem nézni, száz százalék, hogy elkéstem a gyakorlati órámról.