BE SOMEBODY ||Alastor x Oc|| ✔️

|16.: Feszítő Gondolatok |

| Elias |

-...Próbáld meg felemelni, csakis erre koncentrálj.

Ahogy kinyújtottam a kezemet, mely most a velünk szemben levő vázára irányába mutatott, minden egyes idegszálammal arra próbáltam összpontosítani, hogy Alastor utasítása szerint a levegőbe emelhessem azt.

Viszont elég nehéz volt a kérése szerint tenni. Ahogy megéreztem hideg leheletét a nyakamnál, libabőrös lettem tetőtől talpig. Ez pedig megnehezítette a koncentrációt, nagyon is.

-A-Al'...-Motyogom, de ő mintha meg se hallaná. Kifújom a benttartott levegőmet, majd egy pillanat erejéig lecsukom a szemeimet. Koncentrálj.

"Baszki, milyen közel van már?"

"KON-CENT-RÁLJ!"

Megismétlem az előbbi mozdulatomat. Mikor pedig újból kinyitottam a szememet, mintha egy titokzatos, ismeretlen s egyben mégis ismerős érzés kerített volna hatalmába. Az ujjaim körül újból kékes fénycsóvák jelentek meg, s ugyanez történt a vázával is.

-Jól van, ügyes vagy.-Alastor hangjár azonban összerezzentem, hirtelen el is felejtettem, hogy itt van. A váza, mely már majdnem felemelkedett érintetlen maradt, ám ez a különös érzés eltűnt belőlem. Megszeppenten rándultam össze, miközben a barátom felé fordultam.

-Ezt direkt csináltad?-Motyogom.

-Mit?-Mosolyog.

-Aaaah, tudod hogy milyen hatással van rám a hangod, főleg, hogyha ilyen közel vagy!

-Hm?-Oldalra billenti a fejét, tekintetében megjátszott értetlenséget látok-Nem, nem tudom~. Milyen hatással vagyok rád, Kedvesem?-Egyre közelebb jön hozzám, miközben szemeivel fogságba ejti az enyéimet, s a szívverésem felgyorsul.

Mikor hátrébb lépnék, ő egyszerűen megragadja a csuklómat, de egyáltalán nem erősen. Hogyha nem érezném abból, hogy nem tudok tovább menni azt, hogy körém fonta ujjait, nem is venném észre tenyerét.

-Ne máár, A-Al'~-Hangom szinte suttogásnak minősül, olyan halkan ejtem ajkaim közül. Alastor pedig csak kuncog, majd közelebb von magához, és egy óvatos csókot adományoz, amibe rögtön elveszek.

Istenem, mennyire imádom!

-Nos...-Távolodik el tőlem-Folytassuk az edzésedet, Kedvesem.

Kissé csalódottan bólintok. Akármeddig el tudtam volna viselni azt, ahogyan kényeztette az ajkaimat, és hogy milyen óvatosságal ér hozzám, minden egyes alkalommal. Ha nem is lett volna muszáj, bármeddig csókoltam volna, és örökké a karjai között maradtam volna.

-Rendben...

Nem felejtettük el a Voxos esetet. Alastor, miután elmondtuk a többieknek azt, hogy együtt vagyunk, rögtön a tárgyra tért. Még napokkal ezelőtt talált egy cetlit, a hotel konyhájának pultján, amire egyetlen egy mondat volt ráírva, s a betűk, összeolvasva megdobbantották a szívemet, egy jeges, feszült ütemre hangolva azt.

"Egy hét múlva várom a válaszodat, Mateo."

A tudat megfagyasztotta az ereimben csörgedező véremet, az utolsó szó pedig már oly' távolinak hangzott számomra, hogy egyszerűen képtelen voltam beismerni, hogy valaha még ez volt az egyetlen nevem. Olyan sokminden történt az utolsó fellépésem óta, olyan sokat változtam, és ráadásul, szerelmes is lettem. S hogy utóbbit a Pokolban élhettem meg, furcsa volt.

Alastor végül engedélyezte a Voxal való találkozásomat, viszont csakis két feltétellel; első; megtanít engem az erőm használatára, a lebegtetésre, hogy meg tudjam magamat védeni, kettő; ő maga is ott lesz, távolról fog figyelni minket.

Nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy elfogadjam-e az ajánlatát. Muszáj volt megtudnom, hogy kit kér tőlem cserébe Vox azért, hogy visszatérhessek az élők soraiba.

Azonban nem tagadhattam le egy fontos dolgot ezzel kapcsolatban. Feszült lettem, amikor csak a volt életem szereplői férkőztek a gondoaltaimba, és szinte mardostak belülről a szikráim, melyek a dühöm és választási képtelenségem következményeivé váltak a lelkemben.

Két irányba húzott a szívem.

A fejemben minden este kisfilmként játszódtak le halálom előtti éveim. A Nellievel való megismerkedésem, a szüleim bátorítása minden egyes alkalommal, mikor fel akartam adni, a rajongóim őszinte és feltétlen szeretete, amiket minden árom rám zúdítottak...Akkor még sokszor volt idegesítő, viszont mostmár visszasírom őket. Egytől egyig, minden kedves szót, minden egyes csillogó pillantást.
Ahogy a színpadon álltam, ahogy elöntött a fény, ahogy visszahallottam a hangomat néhány másodpercig a hangszórókból, a szinte óceánként hullámzó emberek sikoltásai, az őrületbe kergettek. A lehető legjobb értelemben. És egyáltalán nem tudom elfojtani ezt az érzést, mely mindig marni kezd belülről, hogy mennyire is hiányzik mindez. Hogy mennyire is hiányzik nekem "Mateo."

Aztán itt vannak, a halálom utáni hetek. Még mindig élénken virít a fejemben az Angellel való első találkozásom, és, hogy milyen megjegyzéseket tett a fenekemre. Mikor először láttam meg Charliet, aki rögtön boldog vigyorra húzta az ajkait, amint meglátott, és hogy Vaggie milyen közönyösen reagált le engem, egészen addig, ameddig meg nem tudta, ki vagyok. Azaz, ki voltam, nem?
Nagyon, de nagyon sokat segítettek nekem. Elég gyakran estem kétségbe, mikor még friss Pokolba Jutott voltam, de ők kitartóan tartották bennem a lelket, amit mindig próbáltam viszonozva számukra.
Aztán, elérkezett a perc, az a legelső pillantás, amit Alastor felé intéztem. A testem vad, felemésztő tűzcsóvává változott, és ennek a lángjai a mai napig élénken táncolnak bennem, ha már csak rá gondolok is. Mikor elárultam Angelnek, hogy mit érzek vele szemben, ő egyáltalán nem ítélt el, habár tudtam, hogy ő is ugyanolyan, mint én. És a többiek is kitűnő örömmel fogadták a hírt, hogy együtt vagyunk. Na jó, csak Charlie és Angel Duston lehetett látni a boldogságot, meg Nifftyn, a többieket vagy nem érdekelte túlzottan (Husk) vagy szétvetette őket az ideg (Vaggie).

Egyik oldalt sem akarom elhagyni véglegesen. Az új barátaim teljesen a szívembe költöztek, és tudom, hogy sosem fogok tudni tőlük elbúcsúzni, viszont a régiek pedig szomorú mosollyal az arcukon várnak engem. Várnak rám.

Mi is lenne a helyes döntés?

Alastor...

Keserű érzés terített hatalmába, mely nem akart elmúlni, kicsit sem. Ő volt az a személy, aki miatt hányingerem keletkezett, és remegni kezdtem, mikor arra gondoltam, hogy el kell őt hagynom.

S a legrosszabb az egészben, hogy a legvégén döntenem kell, hogyha Vox ténylegesen igazat beszél.

-Kedvesem, próbáljuk meg újra, rendben?-A Rádió Démon hangjára eszméltem fel gondoltaim közül. Fel sem fogtam teljesen a szavait, így csak sután bólintottam egyet, majd újból a vázára helyeztem minden koncentrációmat.