BE SOMEBODY ||Alastor x Oc|| ✔️

|13.: A Tornádóból Kilépve |

| Elias |

Pontosan két nap telt el a vitánk óta, amit Alastorral lefolytattunk, és az álmom óta. Folyamatosan ezen a dolgon gondolkodok, rágódok, de egyszerűen nem tudok dűlőre jutni ezvégett.

Amióta ezt csinálom, egyre ritkábban eszek, hiszen vagy nem vagyok éhes, vagy egyszerűen elfelejtek enni, ami még számomra is kérdéses, hogy hogyan is történhet meg. Viszont nem egyszer volt már olyan, hogy Angel hozta be a szobámba az ebédet, vagy valami harapnivalót, csak hogy végre egyek valamit, miközben azt mondogatta, hogy előbb utóbb szét fogja rúgni a seggemet, hogyha ezt így folytatom.

Nem csodálom, hogy ezt mondta. Tudtam, hogy nem csak az evés részre értette ezt. Azt csinálom, mint amikor Alastor véletlenül "flörtölt"(?) -továbbra sem tudom, mi lehetett az- velem; bezárkóztam a szobámba. Annyi a különbség, hogy mostmár enni sem megyek le.
Csak ülök az asztalom előtt, és a történteken gondolkozom, és, hogy mi lenne a megfelelő döntés, amit meghozhatnék. Menjek? Maradjak? Megbízzak Vox-ban?

"Legalább meghallgathatnád. Még azt sem tudod, hogy mit akar tőled."-Jutott eszembe ez a gondolat. Kipattantak a szemeim, és felegyenesedtem a székemen. "Igen, abból nem származhat bajom, nem igaz?"

Halványan elmosolyodtam."Aztán, ha nem tetszik amit kér, akkor visszautasítom!"

"Akkor viszont nem térhetsz haza."

Ez a megállapítás úgy csapott belém, mintha csak egy megállíthatatlan villámmá változott volna, ahogy végigsuhant a testemen, kellemetlen, egyenesen égető érzést hagyva maga után. Szeretnék haza térni, hiába vagyok már halott. Ameddig meg nem tudom annak az ellenkezőjét, hogy létezik a Holtak Könyve, addig van remény, és csak ez számít.

"És mi lesz a kis szerelmeddel? Itt hagyod? Haha!"

A belső kritikus az emberek nagy részének negatív gondolatokkal árasztja el az elméjét, ez pedig gyakran velem is megesik. Pont úgy, ahogy most is. Hiába a pozitív ténymegállapítás, valamibe mindig bele tud kötni, amitől aztán elkezd elnyelni a kétségbeesés, és a pánik.

-Alastor...-Motyogom. Mi lesz, hogyha én elmegyek? Hiányozni fogok neki? Mit fog azután csinálni? Vagy eljöhet velem? Eljönne velem?

A rengeteg megválaszolatlan kérdés ezernyi lyukat üt a mellkasomba, azon belül is a szívembe, s mint ezernyi tű, szúrkálnak folyamatosan. Leborulok az asztalomra, és próbálok kieszelni valamit, hogy a jövőm minden szempontból a lehető legjobb lehessen.

Egyszercsak kopogtatást hallok az ajtómon. Az a jól ismert hármas kopogás, minden egyes részlete vízhangzik a fejemben, mintha csak egy barlangban lennék, és minden egyes másodperccel, ahogy realizálom a hangot, a szívem hatalmasat dobban, hiszen pontosan tudom, hogy ki az egyetlen, aki ezt a ritmusos hármast használja.

Nem válaszolok, hátha akkor azt hiszi, hogy elaludtam. S őszintén szólva, kissé álmos is vagyok, de még egyáltalán nem terveztem lefeküdni. A gondolataim úgysem hagynának elaludni.

-Elias?-Alastor hangjára megrezzenek.-Tudom, hogy ébren vagy, Kedvesem.

Az asztalba verem a fejemet. Francba!

-Gyere be.-Mondom nem túl hangosan, de van egy olyan érzésem, hogy meghallotta.

Pár másodperccel később már érzem a tekintetét a hátamon, én viszont nem merek hátra nézni. Eddig kerültem őt, és egy ideig még nem is akartam volna vele találkozni, de basszus, egy.: egy közös hotelben lakunk, kettő.: ha tudta, hogy ébren vagyok, akkor már mindegy lett volna azt mondani, hogy menjen el. Nem olvastam eddig túl sok könyvet, de azt viszont megtanultam belőlük, hogy hogyha a főszereplő azt mondogatja, hogy menjen el, a másik akkor sem fog eltűnni onnan, sőt, inkább közelebb megy hozzá, átöleli, vagy ilyesmi.