BE SOMEBODY ||Alastor x Oc|| ✔️

|7.: Szunyóka |

|Elias|

Síri csend uralkodott körülöttünk, miközben ahhoz a szobához igyekeztünk, ami direkt az ilyen célokra volt fenntartva, mint például a fertőtlenítés. Ilyenből igazából kettő volt, egy a földszinten, a konyha mellett, és egy pedig a szobák emeletén.

Mi, bár az utóbbi felé sétáltunk, amely lényegesen közelebb is volt hozzánk, mégis úgy éreztem, mintha már legalább két órája mennénk az említett hely felé.

-Nem szédülsz?-Fordítja felém a fejét Alastor, mire megrázom a sajátomat.-Akkor nagy bajod már nem lehet!-Vigyorodik el, amin én is halványan elmosolyodok, de igyekszem ezt elrejteni.

Ahogy haladunk egymás mellett, akaratlanul is megérzem az illatát, amely eperből és egy halványabb, szinte alig észrevehető vér szagából adódik össze, s bár a második igencsak taszító, rám valahogy mégis az ellenkezője hat.

A szemem sarkából rá pillantok. Szerencsére nem engem néz, hanem az előttünk levő folyosót, aminek a végén már látszódik az orvosi szoba, vagyis a célállomásunk.
Most alkalmam van kicsit jobban megnézni, felfedezni a kinézetét.
Ez a pirosas ruha igencsak illik hozzá, de úgy az egész lényéhez. Mintha csak rá öntötték volna...Vöröres haja, amely feketében végződik kissé kuszán áll a feje tetején, azok a feketés agancsok pedig egész aranyossá teszik őt, habár biztos sértésnek venné, ha megtudná hogy ezt gondolom róla, hiszen ő a NAGY Rádió Démon, akitől mindenki fél. Ő nem lehet aranyos.

"Pedig az vagy..."-Az arcom csak még forróbb lesz, egy pillanag erejéig azt hittem, hogy ezt kimondtam hangosan, ugyanis amint végigmondtam magamban ezt, Alastor felém fordult.

Oldalra billenti a fejét, miközben érdeklődően rám pillant.-Minden rendben van, Kedves?

Bólintok.-Persze...

-Khm, nos meg is érkeztünk!-Kinyitja az ajtót, majd felém fordul.-Menj csak be, Kedvesem!~

A becenévtől, amivel megajándékoz -bár mindenkit így hív- akaratlanul is hevesebben dobog a szívem, hiába is próbálom lenyugtatni azt. Bólintok, majd lassan bearaszolok a nyitott ajtón.

Ott leülök az első adandó helyre, amely egy egyszerű széket foglal magába. Feszülten várom, hogy Alastor kiválasszon valami féle fertőtlenítőt, amikor is megpillantom az ujjaiamat, melyek immáron az ölemben tartózkodtak.

Véresek voltak.

Elhúzom a számat, amit Alastor is észrevesz, legnagyobb 'szerencsémre'. Nem szól egy szót sem, egy pillanat erejéig ő is az én ujjaimra mered, végül csak leül velem szembe, és kissé erősebben, mint kellene, a sebemhez nyomja az alkoholos vattapamacsot. A hirtelen csípő érzéstől kissé felszisszenek, de nem húzódok el.

Alastor elneveti magát.-Bocsáss meg, Kedvesem. Régóta nem kellett pátyolgatnom senkit sem.

-Nem mondtam, hogy pátyolgass!-Mordulok fel.

-Haha, nem úgy értettem.-A szemeimbe mered, tekintete rögtön összekapcsolódik az enyémmel. A szívem a torkomban dobog, érzem, hogy szinte bármelyik pillanatban képes lenne kiugrani a helyéről. Az ujjaim remegnek, s mennyire is hálás vagyok most, hogy ezt nem tudja észrevenni!-Nem bánom.

Már megint. Már megint valami kétértelműt mondott, s fogalmam sincsen, hogy ezt most hogy értette. De valószínűleg csak kedves akar lenni velem, mint itt mindenkivel. Nem tudom miért, de minden egyes emberkévek szeretne jól kijönni, és ezekbe én is beletartozom.

Újból az arcomhoz érinti a vattát, ám ezúttal már olyan óvatosan, hogy szinte nem is érzem. Persze, vannak olyan pillanatok mikor csípni kezd a szer, de ezúttal sokkal inkább lazulok el a munkája alatt, mintsem szisszenek fel, fájdalmasan.
Nem is tudom elhinni, hogy az a démon, aki jelenleg velem szemben van, az a hirhedt Rádió Démon. Az alvilág egyik leghatalmasabb démona, aki a vérontását rádióadásban sugározta, akitől mindenki fél, rettegnek.

Vagyis, akitől majdnem mindenki fél...

Félig lehunyom a szemeimet, egy pillanatig pedig, mintha kissé el is bóbiskolnék. Érzem, hogy a szívem egyre kellemesebb ütemben dobog, és a lélegzetem egyre mélyebb, egyenletesebb lesz, miközben lassan lehunyom a szemeimet, és a rám törő hirtelen álmosság ellen nem tudok mit csinálni...

|Alastor|

Bár végignéztem, ahogy lehunyja a szemeit, mégis meglepetten pislogtam fel, amikor a feje búbja mellkasommal találkozik.

A jobb kezemben tartott vattát lassan az asztalra rakom, nem tudom, mennyi ideig nézhettem a hátát, tehetetlenül gondolkodva azon, mit is kellene most csinálnom. Az illata egyre jobban fészkeli be magát az orromba, a kellemes aromájától szívem hevesebben kezd dobogni, miközben egyfajta áramütes megy végig a testemen, újból. Mint minden egyes alkalommal, amikor a közelemben van.

Lassan rá vezetem egyik kezemet a hátára, és gyengéden végig simítok rajta. A testem önálló mozdulataira nem tudok másik parancsot adni, de az az igazság, hogy belül, legbelül, talán nem is akarok.

Csak azt tudnám, miért engedte el így magát a közelemben. Én vagyok A Rádió Démon, tőlem mindenki fél. Minden egyes démon rettegve néz rám, hacsak a közelében vagyok, erre ő elalszik, mikor csak ketten vagyunk ebben a szobában.

Tudja, hogy bármelyik percben, vagy másodpercben megölhetném. Csak egy csettintés lenne az egész, de mégis, el meri engedni magát. Pedig mindenki akkor a legsebezhetőbb, amikor alszik.

Nem értem ezt a fiút...

Mielőtt a gondolataim túlságosan is elragadnának, megrázom a fejemet, majd minden további nélkül, másik kezemmel csettintek egyet.

Így a következő pillanatban már a kezeim közt van, mennyaszonyi pózban, miközben én már felálltam a székről. Az illata még így is keveredik a sajátommal, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik az így keletkezett mennyei aroma. Mielőtt még kilépnék a szobából, egy utolsó pillantást vetek az alvó fiúra.
Egy fejete hajszála jobb szemébe lóg, mely alatt megtalálható a mikrofonja. Miközben szuszog, ez a látvány csak még édesebbé teszi őt...

"Alastor, nem kellene ilyeneken gondolkodnod. A Pokol nem olyan hely, ahol románc lakhat, főleg nem egy olyan személy számára, mint te."

Bólintok, és azzal elvonom tekintetemet a fiú arcáról, bár kicsit meg kellett erőltetnem magamat. S bár szemeim már nem őt nézik, a gondolatiam még mindig Elias körül forognak.

Többet akarok megtudni róla. Mióta megláttam, egy megmagyarázhatatlan kötődés jött létre közöttünk, és tudom, egyszerűen érzem, hogy ezt ő is érzékeli. Látom rajta, hiszen minden egyes alkalommal feszültebb lesz, amikor én megjövök, vagy mikor meglát.

Viszont nem tudom, hogy a múltkori kisebb incidensünk után miért nem jött ki a szobájából. Napokig nem láttam, ami nagyon, nagyon furcsa volt, és be kell valljam magamnak, hogy rossz is.

"Menni kellene."

Megrázom a fejemet, majd a könyökömmel kinyitom a szoba ajtaját, és elindulok, hogy letegyem az immár mélyen alvó fiút az ágyába, miközben a mellkasomban a szívem hevesebben dobog, mint valaha.