BE SOMEBODY ||Alastor x Oc|| ✔️

|4.: Kicsúszótt Szavak |

|Elias|

Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el, mióta Alastor, a hirhedt Rádió Démon csatlakozott hozzánk, modván hogy már annyira unatkozik, nincs mit csinálnia. Talán két hét, vagy három. Igazából nem számoltam.

De nem csak vele bővült a kis csapatunk. Lett egy kis takarítónőnk, Niffty, aki mikor meglátott, valamiért elkezdte ölelgetni a lábamat...

'-...Hol egy férfi?! Bocsi, ez bunkó volt...-Mikor megfordult, és meglátott engem, a szeme azonnal felcsillant, és villám gyorsasággal kezdett rohanni felém, majd a lábamra vetette magát, amit rögtön ölelgetni is kezdett. Felvontam egyik szemöldökömet, és a többiekre néztem, de Charlie és Vaggie is csak elkerekedett szemekkel figyelték a lányt, míg Alastor félig lehunyt szemekkel nézett rám. Hálát adtam, hogy ezután segítően közelebb lépett hozzám, majd megragadta Niffty-t, és lehámozta rólam.

-Haha, elnézést miatta.-Vigyorgott mikor sikerült elterelnie a figyelmét, majd rám nézett. Megint az a különös érzés járt át, amikor a szemeibe pillantottam, és alig akartam elszakadni a tekintetétől. Tudtam, milyen hatalommal bír, és, hogy bármelyik percben képes lenne elpusztítani engem, vagy bárkit, mégis, valamiféle biztonságot fedeztem fel, vörösen izzó szempárjában.

Elfordítottam a szememet, ezzel megszakítva a szemkontaktusunkat.-S-Semmi baj.'

Illetve lett egy bárunk is, és vele együtt pedig egy "kissé" morcos pultosunk is, Husk. Eleinte igencsak kötekedő és "mindenkitelhordokmindennekakihozzámszól" típúsú volt, de valahogyan mégis jófej. Nem tudom pontosan hogyan kell ezt nevezni, nem volt túlságosan segítőkész ,de a dolgát azt elvégezte, rendesen.

Szóval így lettünk mi, -az immáron Alastor jóvoltából átnevezett- a Hazbin Hotel teljes személyzete. S ahogy látom, hogy ők milyen szorgosan dolgoznak a hotel jóllétén, rájöttem, hogy én nem túl sokat segítek ebben. Úgy értem, csak itt vagyok, és nem csinálok konkrétan semmit sem, csak ülök, és eszek, és elbeszélgetek velük.

Mikor egy napon ezen gondolkodtam, mint eddig oly sokszor, hirtelen a tekintetem a szám mellett levő mikrofonra esett. Azonnal bevillantak a régi életem képei, hogy mennyire imádták a hangomat, hogy mennyire szerettek engem. Mikor megláttak, felsikítottak az örömtől és a fangörcsöléstől, és sokan írták, hogy az én hangomra alszanak el. Hogy én vagyok a kedvencük.

Ezek mindig megmelengették a szívemet, pontosan úgy, ahogy most is. A kellemes, meleg érzés bele költözött a mellkasomba addig a pontig, ameddig el nem tüntettem ezeket a gondolataimat. Ám most ez más volt. Most úgy éreztem, újra szeretnék énekelni, hogy újra szeretnék világhírű lenni. Szeretnék valaki lenni, valaki olyasvalaki, akit ezúttal nem lehet eltűntetni a föld színéről.

Mert akárhogy is nézzük, meghaltam. Eltemettek, gyászolnak, és még ki tudja, mennyi ideig fognak. Lehet, hogy valaki már elfeledkezett rólam, aki egykor azt írta kommentben, hogy "örökké téged foglak hallgatni". Ez pedig elszomorít. Gyerekkorom óta azon mesterkedtem, hogy beleírjam magamat a történetembe. Hiszen mindannyian lenni akarunk valakik, valakik ezen a világon, akikről nem feledkeznek meg sohasem.

S mivel ez a vágyam nem valósult meg a való életben, szeretném, hogyha a Pokolban meglenne számomra ez. De ki tudja, hogyan reagálnának az itteni emberek a dalaimra? Lehetséges, hogy kiröhögnének. Sőt mi több, biztos. Ez itt a Pokol, végül is, és itt mérgező lelkek vannak, akik minden áron rosszat akarnak a másiknak. Természetesen kivéve Charlie-ékat. Talán ők az egyetlenek, akikben meg lehet bízni, teljesen.

"Mit csináljak?"-Egyik kezemet állam alá helyeztem, s közben észre sem vettem, hogy egy alak lépdelt felém."Énekeljek...? Vagy hagyjak fel vele?"