BE SOMEBODY ||Alastor x Oc|| ✔️

|22.: Az Énekes Feltámadása |

Ez most rövidebb rész lett, de megígérem hogy hamarosan fogom hozni a folytatást!🐛

| Elias |

Uhh...

H...Hol vagyok?...

-Csoda hogy felébredtél!-Egy férfihang köszöntött a jobb oldalamról. Mivel még szoknom kellett azt a sok fényt, mely ilyen hirtelen érte szemeimet, csak hunyorogni tudtam. Ámde mégis ki tudtam venni az ismeretlen kissé szeplős arcát, kinek tekintete őszinte csodálkozásról árulkodott.

-Hol vagyok...?-Motyogtam rekedt hangon.

-Kórházban, Mateo. Tudja, csak a vakszerencséjén múlott, hogy életben maradt, azután a késelés után, amin keresztülment.

Hirtelen emlékáradat tör gondolatim közé. A tegnapi koncert estéjén, mikor hazafele mentem, John, a menedzserem az életemre tört. Még mindig hihetetlen ez a dolog, egyszerűen képtelen vagyok elfogadnia a dolgot. Miért kellett ennek így történnie?

-Tudom, ki volt! És azt akarom, hogy-

-Mi is tudjuk, kedves Mateo.-Mosolyodik el halványan az orvos-De kérem, ne kiabáljon ilyen hirtelen, különben megsérülhetnek a hangszálai. Tegnap aztán megmutattad, milyen fából faragtak, nagyon jó volt az éneked.

Köszönetképpen csak bólintok egyet. Egyik kezemmel azonban fejemhez kell kapnom, mivel az hirtelen olyan fájdalommal kezd el hasogatni, mintha kést szurkodnának benne. Ironikus.

-Valami gond van?-Vonja fel kérdőn egyik szemöldökét a doktor, mire halványan bólintok egyet.

-Csak a fejem kezdett el fájni...

-Egy pillanat és itt vagyok, hozok magának gyógyszert.

Lassú, alig hallható léptekkel kisétál a szobámból, eközben nekem van időm jobban szemügyre venni őt. Barnás haja van, melyet most felcopfozott, és égszinkék szemei vannak. Elég jóképű, ha őszinték akarunk lenni.

Várjunk, MI VAN?! Mit mondtam én az imént egy férfira?!

Hirtelen keletkezett sokkom ellenére képes vagyok meghallani, azt az igencsak halk muzsikát, mely egy rádióból szól. Pff, na ne
már, ki használ manapság ilyeneket?

A tekintetemet az eszközre ragasztom, halványan elnyílt ajkakkal figyelem, próbálom a fejfájásom ellenére megérteni, mit énekel az a különös férfihang.

Azonban amint realizálom, mellkasomba üresség keletkezik.
Nem érzek se fájdalmat, se szomorúságot, dühöt pedig végképp nem. Olyan, mintha egy hatalmas semmi keletkezett volna a szívemnél, mintha az érzéketlenség lyukatt ütött volna ott, s mintha mégsem lenne ott semmi sem. Mintha egy feketelyuk hirtelen beszippantott volna magába mindent.

-You're never fully dressed, without a smile~!

Észre sem veszem, ahogy szemeim megtelnek könyekkel. Fogalmam sincs, miért kezdtem el hirtelen így viselkedni, hiszen még életemben nem hallottam ezt a muzsikát, de még ezt az egyetlen egy mondatot sem, amely emlékeztethetett volna engem valamire.

De akkor miért folynak le egymás után a könnycseppjeim, az arcomon?

Egyik kezemmel odasimítok, így sikeresen eltávolítom a sós folyadék egy részét bőrömről. Pont akkor, mikor a doki visszatér.

-Ne köszönd, különben nem fog hatni.-Mosolyog, én pedig csak bólintok, majd egy üveg víz társaságában lenyelem a kapott gyógyszert, le sem véve szemeimet a rádióról. Ezt pedig a doki is észreveszi-Esetleg átkapcsoljam, vagy lekapcsoljam?

-Nem kell.-Motyogom miután leeresztettem ölembe mindkét kezemet, ujjaim szorításában a pohárral-Igazából valamiért megnyugtat.

-Hamarosan látogatói érkeznek.-Veti fel hirtelen, mire arcomra halovány mosoly szökik.

Anya, apa, Nellie...! Miért van olyan érzésem, mintha nem tegnap láttam, vagy hallottam volna mindegyiküket...?

Ahhh! Miért vannak ilyen fura gondolataim? Kezdenék becsavarodni, vagy mi?!

| Alastor |

-...Azt mondta, hogy a halála estéjét változtatta meg. Hogy időben meg tudtàk menteni...-Motyogom alig hallhatóan. A kezeim teljesen üresek, a szívemmel együtt, mindketten hiányolják azt a fiút, azt az egyetlen démont, akit befogadtam. Meg akarom érinteni őt, és érezni akarom, hogy itt van, velem. De ezt nem lehet.

Nem, immár soha többé.

-Basszki...!-Angel Dust felmordulására odakapjuk a szemeinket-Nem akartam, hogy elmenjen!

-Senki sem akarta...-Válaszol Vaggie-De így lesz a legjobb neki.

-Legalább él, és kapott egy új esélyt a folytatásra, nemigaz?-Mosolyog szomorúan Charlie, majd arcához nyúl, egy zsepivel a kezében. Vaggie átkarolja őt, és egy puszit nyom a -feltételezem- könnyeire. Elhúzom a számat.

"-Alastor!"

"-E...Esetleg, énekelnél...Nekem?...Tudod...Nagyon megnyugtató a hangod."

"-Szeretem a hangodat."

"-Szeret..."

A szívem újból vad ritmusba kap, mikor emlékeim leragadnak ennél az egy szónál. Tudom, mit akart jelenteni, mostmár teljes mértékig tisztában vagyok vele. S bár nagyritkán kimondtam neki ezt a bűvös szót, most mégis úgy éreztem, többször kellett volna.

Nem közöltem vele elégszer.

Nem voltam vele elégszer.

Nem mutattam ki neki eléggé azt, hogy szeretem.

Egy olyan embernek, aki olyan személlyé vált számomra, akiért tűzbe tennem minden porcikámat is. Akiért mindent megtennék. Akit tiszta szívemből szeretek.