Narnia mágikus uralkodói

Indulás Aslan felé és találkozás a Mikulással

-Ki van itt? Ki jár itt? Ne mozdulj! Ki vagy? – kérdezte a hatalmas állat. Edmund egész testében remegni kezdett. Alig bírt megszólalni.

-A nevem Edmund. Ádám leszármazottja vagyok. Nemrég találkoztam őfelségével az erdőben. Hírt hoztam neki a testvéreimről és három másikról, akik itt vannak Narniában, méghozzá nem messze, a hódék kuckójában.

-Tudom, hogy őfelsége kíváncsi rájuk. Jelentem neki az érkezésedet – bólintott a farkas. – Addig el ne mozdulj innen, különben véged!

Ezzel eltűnt a házba. Edmmund csendben állt és vért. Remegett a hidegtől, és szíve vadul kalapált. Kis idő múlva újra megjelent a farkas, aki nem volt más, mint őfelsége Titkosrendőrségének főnöke, Maugrim.

Már messziről kiabálta:

-Bejöhetsz! Vedd kitüntetésnek vagy inkább szerencsének, hogy őfelsége fogad téged!

Edmund óvatosan lépkedve követte. Egy homályos, óriási oszlopos terembe értek, ami szintén szobrokkal volt telezsúfolva. Épp a mellette lévő ajtónál állt egy aprócska, szomorú tekintetű faun. Edmundnak eszébe jutott Lucy és Selena kis barátja. A teremben egyetlen sápadt fényű lámpa világított. Közvetlenül alatta foglalt helyet a Fehér Boszorkány.

-Itt vagyok, fenség – hadarta idegesen.

-Hogyhogy egyedül jöttél? – rikácsolta szörnyű hangján a boszorkány. – Megmondtam neked, hogy ne merészelj egyedül a szemem elé kerülni!

-Bocsánat, fenség, én mindent elkövettem! A testvéreim és a három mágiával rendelkező is itt vannak. A gát tetején, a hódoknál tartózkodnak.

A boszorkány arcán gúnyos mosoly szaladt végig.

-Nincs egyéb mondanivalód?

-De van, fenség! – hajtotta le a fejét bűntudatosan.

Hogy mentse a helyzetét, sietve elmesélte, amit a hódoknál hallott.

-Micsoda? Aslan? – ugrott fel helyéről a királynő. – Biztos vagy ebben? Ha most hazudtál...

-Bocsánat, fenség, csak azt ismételtem el, amit hallottam – hebegte.

A királynő nem volt hajlandó tovább vesztegetni az idejét Edmundra. Tapsolt egyet és egy törpe lépett a terembe, akiben a fiú felismerte a királynő múltkori kocsisát.

-Fogass be! – dörgött a parancs. – De a csengőket ne tedd fel a rénszarvasokra!

Mindenki eszeveszetten magára rántotta a kabátját, kivéve Hódmamát. Ő előszedett egy zsákot, és feltette az asztalra.

-Pakolok nektek egy kis sonkát, egy csomag teát, cukrot és gyufát. Hozok pár darab cipót is a konyhaszekrényből.

-Mit teszik csinálni? – csodálkozott Susan.

-Mindenkinek rakok be kenyeret is, kedvesem – válaszolta nyugodt hangon Hódmama. – Ilyen hosszú útnak nem vághatunk neki ennivaló nélkül.

-De erre most nincs idő – sopánkodott kétségbeesve Susan, miközben buzgón gombolta a kabátját. – Bármelyik percben itt lehetnek.

-És nálunk van ennivaló Hódmama – mutatott a táskájára Hermione.

-Susannak igaza van – helyeselt Hódpapa. – Bár egy kis időnk – úgy negyedóránk – még biztosan van.

-Az előbb még azon igyekeztünk, hogy minél nagyobb előnyre tegyünk szert, nem igaz? Előbb kell a Kőasztalhoz érnünk! – szólt közbe Peter.