Volturi élén

Történetem 1.rész

Isabella  így szólítanak meg az emberek, mikor magukra akarják hívni a figyelmemet.

Történetem 1951-ben kezdődött Olaszországban, itt láttam napvilágot.

Szüleim tehetősebb sorba tartoztak, én voltam a család legidősebb gyermeke, az első szülött. Elég kevés figyelmet szenteltek rám a szüleim, nevelőket fogadták. Sokkal többet foglalkoztak az öcséimmel Carlossal és Matthiassal. Lehet ez azért volt mert ők vitték tovább a család nevét, megjegyzem apám a Carlos születése után érezte csak apának magát, és ennek ráadásul hangot is adott. Nem kedveltem őt ezért, hogy nem tartott épp annyira fontosnak, mint a fiait.

Néha már nem is éreztem szüleimnek őket, csak olyanoknak voltak akik fenntartottak nekem egy szobát és étkezhettem velük, illetve vásároltak nekem ruhát, nevelőket. Ezek mellett pluszban jöttek, hogy kivel barátkozhatok, mert hát egy tehetősebb család lánysarjainak muszáj még tehetősebb család fiaival barátkozni nem? Akkor úgy éreztem rendkívül meg vagyok kötve. Én ezzel az elmélettel nem tudtam együtt élni, mivel a szüleimet csak az érdekelte, hogy hozzá menjek egy olyan emberhez akinek dagadnak a zsebei a sok pénztől. Így történt hogy 16 évesen 1967-ben, férjhez kellett mennem, 30 éves férfihez, akivel semmi bajom nem lett volna, ha ez szerelem lenne, nem egy vásárlás, ahol én vagyok a termék

Elszöktem otthonról, lehet rosszul tettem, de az épületet, ahol nevelkedtem nem éreztem otthonomnak. Megszöktem otthonról amikor közölték hogy kihez kell hozzámennem.

Így történt hogy, 1967 május egyik estéjén fogtam egy táskát belepakoltam olyan dolgokat amik kellhettek nekem, hogy munkát tudják vállalni valahol, és nem mellesleg lakni valahol. Bementem egyik legkisebbik testvérem szobájában, mert ott voltak kényelmesebb öltözékek, ami az én méreteimek is megfeleltek, mert hát mégsem fogok szoknyában kimászni az ablakon. Puszit nyomtam öcsém homlokára és elköszöntem tőle, bár szerintem nem hallhatta, mert aludt. Végtére is őt szerettem a legjobban, mert testvérének tekintett. Carlossal olyan kapcsolatban voltam akkoriban, mint egér a macskával, szóval nem egyszer reméltem azt, hogy ne fussak össze vele a házban, mert én nem álltak volna le vele búnyózni, egy szóval nem volt felhőtlen kapcsolatunk. Miután vissza értem Matthias szobájából a ruhákkal, felvettem azokat. Nagyon jól esett nadrágban lenni, egyszerűen ki nem álhatom a szoknyákat! Összefogtam a hajam lófarokba. Kitártam az ablakot, csípősen hideg volt, de ez nem akadályozott meg semmiben. Az ablakom mellett futott végig az eresz vízelvezető csöve, itt másztam le. Földet éréskor kicsit megcsúsztam, de nem estem el még csak az kellett volna, hogy lesérüljek, esetleg valaki meghalljon. Kimásztam a kerítésen, azt találtam a legjobb ötletnek hogy Németországba, Berlinbe menjek, ott biztos találok munkát. Így északnak vettem az irányt. Gyalog két hét alatt odaértem volna, ha alszok éjszaka azzal együtt, mivel nagyon délen laktunk Olaszországban. Emlékszem eladtam a karácsonyra kapott ékszereim valamennyijét és kocsisokkal vetette magam, majd vonatra szálltam.

Berlinbe eljutottam a kiszámított időn belül, ott találtam magamnak egy családot, akiknek szüksége volt egy cselédet. Egy évre vállaltam el a munkát. Mellette a postánál vállaltam munkát.

Azt terveztem utánna vissza megyek Olaszországba a szüleim közelébe, és felmutatom, miért kellett engem volna megbecsülni, esetleg vettem volna egy nagyobb házat mint ami a szüleimnek volt, enyhén szólva kimutatási vágyam volt. Ha bár rájöttem, hogy bár szeretem a családom, mégis keserűség volt bennem, nem tudtak megbocsátani. Hamar eltelt az egy év, megszerettem az a családot, de vissza indultam.

Útközben megálltam egyszer Volterrában  egy éjszakára. Lefeküdtem aludni, egy jó módú szállodában. Egyszer csak arra ébrettem, hogy nem tudom hol vagyok... Elrabolhattak? Esetleg még mindig alszom, és ezt csak álmodom?Nagyon fáradt voltam, de az nem volt ahhoz semmi, ahhoz képest, mint amilyen fájdalmat éreztem a karomban, úgy égetett, azt hittem ennél sokkal könnyebb lenne a halál is. Az eszméletemet többször vesztettem el fájdalmaimban. Már 3 napja szenvedtem, nem akartam kinyitni a szememet, soha nem szenvedtem hangosan, megtartottam magamban minden fajta testi és lelki fájdalmat, de azt hittem már a pokolban vagyok. Ekkor azt történt amire a legkevésbé számítottam, egyszer csak megszűnt a fájdalom és nem éreztem fáradtságot sőt úgy voltam vele, hogy kimerülhetetlen lettem. Nagyon fura érzés volt, aztán észre vettem nem dobog a szívem...
-Halott lennék?- gondoltam. - Nem, az nem lehet! - olyan mivel éhes voltam, és a hallottaknak biztos nem kell étel.  Nem egy szelet kenyérre vágytam, hanem... vérre... emberi vérre. Még nem nyitottam ki a szememet, de tudtam, hogy az ajtóban áll egy férfi, és én egy nagyon nagy teremben lehetek. Férfi halkan megszólalt, de legnagyobb döbbenetemre hallottam azt amit suttogott az orra alatt: