Csak egy szó (SZÜNETEL)

1.fejezet

2013. 05. 23.

Épp otthon voltam, amikor fogadtam a rendőrség hívását. Közölték velem, hogy az anyám leesett a munkahelyének a tetejéről és szörnyet halt. Teljesen összetörtem, ám tudtam hogy most már nyugodt lesz az életem. Nem lesz már otthon, nem fog tudni engem megverni. Ennek örültem a legjobban, viszont mégis akkor abban a percben elkezdtem sírni. Miért sírtam egy olyan ember miatt, aki egy idő után csak ütni tudtod engem? Jó kérdés...Aznap nem mentem iskolába, hisz a rendőrség kellett mennem. Sokat gondolkodtam odafele menet, hogy még mit akarhatnak a rendőrök, de arra amit ott mondtak el nekem szemtől szembe nem akartam elhinni.

-Van egy dolog, amit nem szerettünk volna a telefonba elmondani neked.-tegezett le Choi rendőr.
Az ok amiért tegezett az, hogy már túl jól ismertek ott engem. Higgyétek el erre igazán nem voltam büszke.  Egyáltalán ki lett volna? Choi nyomozó olyan volt számomra, mint egy családtag-és még rajta kívül pár másik nyomozó-akármikor volt otthon valami balhé vagy csak egyszerűen nem akartam haza menni, felhívtam őt és a családjánál aludhattam.
Anyám ellen már többször is emeltek vádat-1 évet börtönbe is volt-csakhogy mindig megúszta  utána a börtönt, hisz kihitt volna, akkor egy tizenéves lánynak, akin nem találtak semmi nyomott. Mindenki sajnált engem, de nem tudtak mit tenni. Én pedig maradtam anyámmaé, aki éjjel-nappal csak ivott.

-Mi lenne az?-ültem le elé.
-Nem baleset volt.-nézett rám, mint aki tudta, hogy mindjárt mondom is a választ, ám én meg se szólaltam, mivel bíztam benne, hogy nem ő tette.-A nagynénéd volt.-mondta ki nagy nehezen.
Bőgtem, addig sírtam, amíg el nem ájultam. A néném tette, ki más lett volna. Ő gyűlölte a legjobban anyámat. Sokat gondolkodtam én is azon, hogy mi lenne ha megtenném, ám nem tudtam és néha nem is akartam. Nem akartam a gyilkos nevet viselni, csakhogy Nayeon néném megtette, gyilkos lett. Ő csak megakart óvni engem, megakart védeni, mégis ez lett a vége.

Mikor felkeltem megpillantottam az ismerős helyet, a szobámat Choi úrék házába.
-Jobban vagy?-lépett be az ajtón és kérdezte meg a felesége Hana, amikor észrevette, hogy fent vagyok.
-Lehet jól az ember egy ilyen hír után?-válaszoltam vissza.
Hana csak vigasztalóan átölelt és otthagyta az asztalon az ételt.
-Várj.-szóltam neki.-A néném...
-Épp kikérdezik a rendőrösön.-vágott a szavamba.-Be akarsz menni?
-Nem.-feleltem.

Többé már nem akartam látni őt, csak még fájdalmasabb lett volna az egész. Ránéztem a szekrényemen lévő kínálatra , ám amint azt megtettem öklendezni kezdtem.
-Anya azt mondta nézek rád,-nyitott be Yeonjun, a fiúk.-hogy minden rendben van e veled.
-Jól vagyok,-hazudtam neki-de megtennéd hogy kimész?
-Igen.-csukta be az ajtót.
Fájó volt így elzavarni őt, viszont tudtam, hogy az ő 14 éves agyával nem nagyon értette volna meg, hogy mi zajlott bennem akkor.

2013. 06.06

Két hét kellett ahhoz, hogy eldöntsem visszamegyek a suliba. Nem szerettem volna még többet kihagyni. Ahhoz képest, hogy miket éltem át igazán jó tanuló voltam. Mindig benne voltam a TOP10-be. Akármikor, ha volt időm mondjuk, amikor anyám nem volt otthon és nem dobálta vagy tépte szét a jegyzeteimet, vagy amikor a Choi családnál voltam. Hiszen bíró akartam lenni.

-Mész suliba?-nézett rám döbbenten Hana.
-Igen.-bólintottam.-Majd jövök vettem fel a táskámat.
-Vigyázz magadra.-búcsúzott el.

Amikor kiléptem az ajtón kicsit megszédültem, hisz 2 hétig egy sötét szobában voltam. Jó, azért néha fel volt kapcsolva a villany, de az is csak akkor, ha valaki bejött megnézni, hogy élek e még.
Körülbelül 4 nap után ettem először, persze inni megpróbáltam, mivel nem akartam kórházba kerülni. Utálom azt a helyet. Akárhányszor Choi nyomozó vagy a felesége bevitt, mindig rólam kezdtek el sugdolózni az ottani emberek.