Pt. 7
Óvatos léptekkel közelítettem meg a vastagtörzsű talán már több száz éves fát. Az ereimben lüktető vér, az eget verő pulzus már a lélegzetem és alig hallottam a hevesen lüktető szívem zajától.
Itt van, sóhajtottam. A fa alatt feküdt a hideg leveleken. Lefeküdtem mellé és rádöntöttem a fejem. Úgy éreztem magam mintha végre, hosszú idő után újra hazaértem volna. Nyugodtság öntötte el a szívemet, biztonságban érezem magam ha vele vagyok. Néhány percre elaludtam, de felkeltem arra hogy Gus álmában a nevemet motyogva simogatja a már eléggé megviselt állapotban lévő hajamat amire már ráférne egy kiadós hajmosás. Felé fordultam és az arcát nézve mosolyogtam hosszú sötétbarna szempillái nyugodtan pihentek hófehér, sápadt bőrén.
-Emma?!-Nyitotta ki hirtelen a szemeit feledve ezzel a ragyogó sötétbarna szempárt. Alig jött ki hang a számon minden nehezemre esett csak mosolyogni tudtam. Megérintette az arcom és apró tapogató mozdulatokkal húzta végig rajta a kezét. – Igazi vagy- mosolyodott el.
-Persze, hogy igazi vagyok- mosolyogtam továbbra is. Gus felült vele együtt pedig én is.
-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? –
-Én csak éreztem-
-Tudom, hogy legutoljára amikor találkoztunk nagyon fajt neked, hogy elküldtelek, de most örülök, hogy itt vagy-
-Én is-
-Én jobban- nevetett fel majd megfogta a kezem. Eléggé meglepődtem kicsit talán már szokatlan volt az érintése, de nagyon hiányzott. Le pillantottam a kezére egy új tetoválás mégpedig egy rózsa.
-Új tetkó?
-Hát igen néhány napja csináltattam- bele túrt a rövid ki szőkített tincsekbe és kipirult arccal ezt mondta: - Te vagy az én rózsám- puszilta meg az arcomat.
-Olyan cuki vagy-
-Cuki? Inkább gonosz- Sértődött arcot vágott ezért elfordultam tőle mire ő minden előjel nélkül a nyakamba harapott akárcsak egy vámpír- „hrrr”-
-Kis cuki vámpírom- hergeltem nevetve.
-Legyen ahogy mondod- rátette a nyakamon hagyott piros mélyedésre a kezét és fülig erő mosollyal az arcán nyugtázta, hogy ez egy jódarabig ottmarad. Hirtelen még a szorosnál is szorosabban magához ölelt, szorításában éreztem a megkönnyebbülést mélyet az én érintés jelentett neki – Reszketsz, miért nem mondtad, hogy fázol? – Felállt és lekapta magáról vastag pulcsiját, hogy rám adja. Finom gondoskodással húzta a nyakamra a fekete anyagot. Kidugtam a kezeimet és magamhoz öleltem a tiszta friss illatú textilt. Gus elmosolyodott és átölelt így üldögéltük egy darabig amíg Gus fel nem ugrott. -Gyere mutatnom kell valamit!
-Mindjárt felkel a nap csak addig maradjunk még itt kéérrleek-
-Nem nem nem gyere már lekéssük- Ellentmondást nem tűrően megragadta a kezem, felhúzott a földről és maga után rángatott. A domb teteje felé futott amiről azért egész szép a kilátás az egész erdőre és a távolban meghitt nyugodtsággal elterülő óceánra. A dombtetőre érve Gus lehuppant a fűbe és elkezdte paskolni maga mellett a földet jelezve, hogy üljek mellé.
-Miért jöttünk ide? – Leültem mellé és a vállára döntöttem a fejem amire elmosolyodott. Szinte már magam előtt látom a kilenc, tizenkettő es tizennégy éves kis kölyök változatainkat helytől környezettől függetlenül ugyanebben a pozícióban pihengetve.
-Ezért- mutatott maga elé az égre. Egyszerűen gyönyörű az égbolt teteje egészen sötét szinte fekete előttünk pedig narancsos, rózsaszín színek játéka káprázat el.
-Gus ez gyönyörű – Gus megfogta az oldalamat és közelebb húzott magához. Olyan tökéletes most minden talán szebb már nem is lehetne. Ekkor Gus kitakarta előttem a festői tájat.
-De te mindennél szebb vagy- kezein támaszkodva került egyre közelebb hozzám. Újra hallani kezdtem a szívem egyenletes villámgyors zakatolását. Néhány pillanaton belül szinte már teljesen a földbe nyoma feküdt rajtam arcom pedig kezei közé vette és csillogó szemekkel elemezgette az ajkaim és a szemeimet. Nem ez volt az első alkalom, hogy tudtam hogy meg fog csókolni talán a több századik de ugyanolyan remegő kezekkel félve de izgatottan vártam, hogy végre megtörténjen. – A szemed olyan gyönyörű minden alkalommal amikor rádnézek olyan mintha ragyogó smaragdok tekintetét nyerném vissza. Boldoggá akarlak tenni megvédeni minden rossztól amit ha latnál tudom, hogy fájna...
-Kezdesz nyálas lenni kicsi vámpírom-
-Kiöntöm neked a lelkem és lenyálasozol? – Bólogattam ő pedig lebiggyesztette az ajkait és a nagy barna szemeivel úgy nézett rám mint egy kiskutya. – Tudok nyálasabb is lenni – forgatta szemeit majd veszélyes hitelességgel rózsaszín telt ajkait enyéimnek passzírozta. Úgy csapott le rám akárcsak a kecses leopárd gyenge áldozatára. Vadul és fájdalmasan fogai közé szívta a már vörös ajkaim. Nem tudtam volna eldönteni hogy szenvedek vagy boldog vagyok amolyan édes kínzásként éltem meg amit semmiért sem engedtem volna neki, hogy abba hagyja. Gus mindaddig csókolt amíg az összes levegő el nem hagyta a tüdőmet. Mintha élet és halál közé taszított volna de csak igy akartam maradni örökkön örökké bár nem igazán zavarna ha így kellene meghaljak csodálatos halál volna. Gus érezte, hogy szinte már ott sem vagyok lélekben ezért visszagördült mellém – Kikészítesz- mosolygott le rám hevesen kapkodva a levegőt akárcsak én
