Lelkitársak

Pt. 2

Magam mellé néztem és azt hiszem a szívem kihagyott egy ütemet.

-Gus hát itt vagy? - fordultam felé meglepetten. A kezét az arcomra tette és csak mosolygott, olyan boldog volt mint régen.

-Mégis hol lennék mint az én egyetlen gyönyörű barátnőm mellett. Tegnap elaludtál én pedig nem akartalak felébreszteni ezért melletted maradtam. A mosolyát néztem. Olyan ragályos, ha ő boldog senki sem szomorú körülötte.

-Annyira szeretlek- mondtam mosollyal az arcomon. Meg akartam érinteni de nem tudtam. Kétségbe estem és elkezdtem nehezen kapni a levegőt majd meghallottam egy zavaró kattogó hangot. Az ébresztő tehát csak álmodtam a tegnap pedig a valóság egyáltalán tagnap volt annyira fáj a fejem azt sem tudom mennyi az idő.

Feleltem és a telefonom után nyúltam. Ki van kapcsolva biztosan lemerült. Gus... Ahh miért történik ez velünk? Visszafeküdtem az ágyamra és elkezdtem gondolkozni mit csinálhatnék.
Senki és semmi másra sem tudok gondolni felkeltem és az íróasztalom egyik fiókjából elő vettem egy mappát amiben a közös képeink vannak. Vissza ültem az ágyra és kinyitottam az első oldalon amit még 2008-ban csináltam tizenkét évesen milyen rég is volt. Egy levél volt a kicsi Gustól.

Kedves Emma nem nem... Drága Emma

Nem tudnom mit érzek, de sokat jelentesz számomra. Nagyon tetszik a nadrágod amiben ma voltál igazán jól áll Bár lehet hogy ez egy kicsit fura hiszen még nekem is az. De azért remélem nem zavar téged. Eljönnél velem suli után valahova?

Az utolsó sorokat már sírva olvastam azon merengve, hogy minden milyen szép volt.
Emlékszem amikor a padomban találtam. Ő volt a legjobb barátom de sosem mertem megmondani neki hogy tetszik. Ezért jelent nekem olyan sokat ez a levél tőle. Néhány oldalon keresztül még a leveleink voltak majd a közös képeink helyezkednek egy díszes rendszernek megfelelően. Gus nem tud erről albumról mindig a megfelelő pillanatban akartam neki átadni. Remélem lesz még rá lehetőségem. Ahogy mindent átgondoltan újra kicsordultak a könnyeim és mintha török marták volna végig az arcom maguk után égető fájdalmat hagyva de ez eltörpült a lelkemben zajló fájdalom mellet. Minden egyes emlékekképp megsiratott és szinte még a hangját is hallottam.
Miután végig lapoztam minden oldalt leültem az asztalom mögé és elkezdtem a könyvemen dolgozni senkinek sem mutattam még meg. Eddig úgy terveztem itt maradok a városban és író leszek dehát semmi sem alakul úgy ahogy vártam szóval kitudja.

Gus szemszögéből

Nem halaszthatom már tovább, ma szakítani fogok Emmával. Az egész lényem ellenezi ezt, de ez nem számít, nem bánthatom már tovább. Az életem a semmibe tart, már nem érzek semmit csak őt, még mindig szeretem a szívem csak miatta dobog ő tart életben, de el kell engednem amíg nem késő. Az érzelmeim felém kerekednek, könnyeim eltörnek. Belém hasít a szűnni nem akaró fajdalom mely úgy érzem életem végéig kísért.

Álmodok talán? Ez ő! Mély levegőt vettem majd amikor kifújtam mintha valami minden erőtől megosztott volna. És ha rosszul döntöttem? Akármi megeshet. És ha kárt tesz magában. Nem ő ilyet nem tenne, én teszek. És mi mások vagyunk. Olyan boldog örömteli a hangja, szinte dalol. Anyával beszél. Én továbbra is itt gyötrődők erőtlenül. Hallom a lépteit siet fel hozzám. A kilincs lenyomódik Emma az ajtóban áll de nem látom csak érzem, látni akarom utoljára. Felültem az ágyon.

-Emma- rám szegezte tekintetét . Most már látom az arca mint egy gyönyörű portré egy remekmű. Minden erőmet összeszedve mondom most ezt:-Menj el! - a hangok szinte bennem rekednek amíg a lelkem összezuhan.

-Gus- becsukta a szobám ajtaját és belépett. Felálltam, hogy közelebb léphessek hozzá. Meg akartam érinteni még egyszer és utoljára. Tudván, hogy ma elvesztem mindenemet, mindazt amiért eddig nem adtam fel. Némán kezeim közé vettem az arcát olyan tökéletes. A szemeibe nézve már-már elveszek a smaragdzöld rengetegben.

-Kérlek Emma jobb neked nélkülem - El hátráltam tőle mert már nem tudom irányítani az érzelmeimet, átveszi bennem az irányítást a bánat és a fájdalom, mely csak melyebbnél mélyebbre húz.

-Már nem is szeretsz engem? - szipogta. A szemei könnybe borultak. Ha az életünk lenne csak egy kicsit is igazságos, adna még egy esélyt, hogy elmondhassam neki mennyire szeretem.

-Úgy nézek én ki mint aki érez már bármit is? Nekem nem fontos már semmi és senki- Ezt mondom pedig nem így érzek. Összefontam a karom es ránéztem. Szívszorító látvány. A könnyei vízesésként peregtek le arcáról. Gratulálhatok magamnak, összetörem a legfontosabb embert az életemben vele együtt pedig egész egyszerűen magamat is.

-Hogy érted ezt? - A könnyei az arcán, az arcomon, a szemeiben, és a szívemben.

- Túl fontos vagy ahhoz hogy veled legyek, nem akarlak bántani- nem akartam hogy szomorú legyen miattam, meg kellett vigasztalom valahogy ezért ezt mondtam neki: - Örökké a családom maradsz! -
Csak állt ott meredten a földre nézve zokogva. A haldokló szívem ismét meghasadt. Elvesztettem a világom, minden semmivé vált. Meg öleltem mert muszáj volt újra karjaimba záronom.

-Én a barátnőd vagyok nem pedig a húgod - kiabált rám a könnyeivel küszködve.

-Sajnálom ez az utolsó alkalom hogy látsz, többé nem találkoztunk majd elkerüllek- Már nem is nézett rám otthagyott a szobámban a könnyekkel.

Ez az érzés felülírhatatlan, lélek szorító fájdalom mely sosem érhet véget. Gyötör a bánat, gyűlölöm magam mindezért. Bele nyúlok a fiókomba elő húzzok egy képet Emmáról és rólam ott még boldog voltam, vele boldog voltam. Kinyitottam a bicskámat. A csuklómra helyeztem, megcsillan rajta egy fénysugár majd meghúzom. Elmosolyodva nézem végig a vér lassan áramlik ezt pedig egyenletes ütemű csepegés váltja fel. Az ágyam mellett a padlón vértócsa gyűlt. Bevettem egy tablettát hogy elnyomja a fájdalmam.