A tegnap igazán jó hatással volt ránk ami a múltat illeti mindent megtudtunk beszélni, de ez egyaránt a jövőre is igaz. Az egész napot az erdőben töltöttük és az igazat megvallva kezdek megbetegedni egyenlőére semmi komoly csak kapar a torkom és egy kicsit köhögök.
A terveink szerint amint vége a szünetek vissza megyünk tanulni bár minden bizonnyal jót fog nekünk tenni egy kis pihenés a már megszokott nyomás nélkül. Ha nem leszek rosszabbul szeretném Gust meglepni egy kis társsal, hogy ne legyen egyedül ha nem lehetek vele így mindig lesz majd mellette valaki aki felvidítja. Én két hét múlva leszek hivatalosan is tizenhét nemigazan szeretnék nagy felhajtást csak néhány barátommal és Gussal lemegyünk a partra fürödni egyet és meginni valami erősen a sok nehézség után jól esne egy kis kikapcsolódás.
Ha minden igaz még van egy kis időnk pihenni. Tegnap olyan hajnali négy körül értünk haza egy éjjelen át tartó hosszú sétát magunk mögött tudva amikor hazaértünk szinte azonnal kidőltünk.
A nap halvány sugarai a lehúzott redőny résein keresztül világítottak meg a szobát Gus átkarolt így a bal karja az oldalamon pihent, az arcát pedig két párna közé nyomta. Nem szerettem volna hogy a szüleink továbbra is aggódjanak ezért gyorsan a telefonom után nyúltam hogy írjak valami sablonos „Minden oké" üzenetet annak mindeközben abban reménykedtem, hogy talán van rajta még 5 százalék. Várakoztam bekapcsolásra, annak köszönhetően hogy a telefonom automatikusan rá kapcsolódik Gusék wifi-ére őrült csipogásba kezdett. Próbáltam lehalkítani nehogy Gus felébredjen de már felkelt. Álmosan felemelte a fejét két nagy puszi között kivette a kezemből a telefont és becsúsztatta az ágy alá.
-Ne hagyj itt! - mind két kezével szorosan magához szorított olyan közel voltam hozzá hogy éreztem ahogy a szíve a maga egyenletes ütemét betartva dobog. Idővel az egyik kezét az arcomra tette így pedig nem volt nehéz újra álomba ringatnia.
Néhány órával később egyedül ébredtem fel, nem igaz nem álmodhattam megint vele. Hirtelen ültem fel hogy megállapítsam mindez igaz, meredten bámultam magam elé a sötétségbe nem lehet, hogy ez az egész csak egy álom volt akkor mindössze egy mennyországi tapétákkal díszített zuhanó lejtő egyenesen a pokolba. Talán átéltem volna a gyönyörű rémálom fogalmát ismét elfogott az érzés, hogy sosem látom már Gust. A könnyeim ellepték az arcomat de a maradék lelki erőm segítségével megpróbáltam csendesen sírni, nem segítene a helyzeten ha a családom meghallaná és különböző kereszt kérdésekkel bombáznak hogy miért sírok és hasonlók. Hirtelen fény áradt az egyik sarokból ami borította az egész szobát, Gus állt az ajtóban kicsit zavartan egy tálcát szorongatva elkezdett felém közeledni. Tehát nem álmodtam minden ami történt valóság. Nem veszítettem el újra itt van velem, csakis velem annyira örültem hogy örömökben újra zokogni kezdtem mintha csak ismételten valami bántana, de ugyanakkor mégis boldog lennék sírógörcsöt kaptam azt hiszem.
-Emma miért sírsz? - Magamhoz öleltem Gust olyan szorosan ahogyan csak bírtam teljesen meglepődött de muszáj volt megérintenem. Gus óvatosan lerakta mellénk a tálcát gondosan ügyelve arra, hogy a tartalma ne boruljon ki.
-Azt hittem ismét elveszítelek- szipogtam a könnyeimmel küszködve
-Nagyon sajnálom- letörölte a könnyeim és magához szorított
