Lelkitársak

Pt. 5

A szobába lépve egy pillanatra sötétség kerített a hatalmába, mintha elveszteném a látásom, mindent homály fedett. Szorongó érzés fogott el mintha Gus összes fájdalma rám zúdult volna. Odabent párás, hideg levegő uralkodott. A kitárt ablakon pedig rohamosan zuhogott be az eső. A villanykapcsoló után nyúltam, de az égő már kialudt. Néhány lépéssel beljebb mentem, hogy becsukjam az ablakot. A szemem már lassacskán kezdett hozzáigazodni a sötéthez és úgyahogy de láttam. Szinte megakadt a szemem az asztalán található hófehér lapon, le volt fordítva és fekete tintával írták rá az én nevem Emma. Gus nekem írta. Mély levegőt vettem és elkezdtem olvasni az üzenetet.

A levélben ez állt:
Kedves Emma Tudom, hogy ez az egész nagyon fáj neked, és hogy ez teljes mértékben miattam van, de hidd el egy nap majd megérted. Szeretlek és sokkal fontosabb vagy nekem mint, ahogy azt hiszed. Te vagy az egyetlen soha nem fogok tudni senkit úgy szeretni ahogyan téged. Néhány átgondolatlan pillanatomban feltártam volna előtted mindent. Nem törődve, hogy ez milyen hatással lenne rád. De a baj ott kezdődik, hogy nekem túl sok „ilyen" pillanatom van és ilyenkor elszomorítanálak amit semmi esetre sem akarok. Emlékszel amikor a tetőn voltunk te és én, akkor voltam utoljára boldog. Úgy érzem már sosem leszek igazán. Azt kívánom bárcsak együtt lehetnék de most nem lehet, talán egy másik világban ahol majd megérdemellek.
-Gus

Némán, fájó érzéssel a szívemben ballagtam le a lépcsőn. A könnyek az arcomon hasonlóképpen hullottak akárcsak az eső cseppek az égből. Feldagadt, kisírt székekkel értem haza. A konyhában volt már apa és Oscar is. Kétségbeesett arccal néztek rám mintha csak az várták volna, hogy Gussal az oldalamon térjek vissza bár ha jobban belegondolok én is ebben reménykedtem.

-Gus eltűnt- szipogta vörös szemekkel Liza.

Nem akartam mindenki előtt sírni ezért próbáltam felidézni a szép emlékeket de ez nem segített. A szívem összeszorult szinte láttam magam előtt és hallottam a hangját ahogy azt mondja „te vagy az én világom". Leültem közéjük hátha együtt kitalálunk valamit, de semmi nagyjából három órát ültünk így majd Liza hazament, várni hátha Gus visszajön de nagyon régóta ismerem és tudtam, hogy magától sosem jönne Oscar pedig a városban kezdete keresni. Én megöleltem a szüleim és felmentem a szobámba. Nem tudtunk mást tenni csak várni. A telefonom záró képernyőjét bámulva várom a számok lassú egyenletes vállalkozását. Elővettem az emlékkönyvem, majd finoman végig húztam az ujjam a fekete műbőr felületen. Az utolsó szabad mappába tettem Gus levelét. Mély levegőt vettem és a padlás felé indultam. Fent az egyetlen fényforrást egy alig pislákoló lámpa jelentette. Nincs itt más csak néhány poros, pókhálós régi kartondoboz. Kimásztam az ablakon a tetőre. Reményt vesztve éreztem magam ahogy újra és újra belegondoltam abba hogy nyolc év néhány pillanat alatt teljesen szertefoszlik. Eddig olyan volt minden mint egy tündérmese boldog, reményteljes de most úgy érzem mintha a világunk teljesen felfordulna és a mély sötét valóság színre lépne. Elvesztünk az idő kezében és nincs mit tenni. Eljött az idő az én időm. A bús mese véget már csak a csillagok követik odafent az égen. Derengeni kezd néhány emlék amikor a csillagos eget néztük ugyanitt kint a tetőn Gus rám helyezte a fejét és amikor meg kérdeztem miért rámnézett és kipirult arccal ezt mondta „így vagyok a legközelebb a szívedhez". A könnyeim újra előtörtek ahogy az égre néztem. Ohh a ragyogó égbolt. Még csak levelet sem írtam nem búcsúztam el senkitől. Remegve a párkányra léptem, nem látok mást mint sötétséget amibe belezuhanok. Leléptem a párkányról és éreztem ahogy elmerülök a zord feneketlen mélyben.