✖KESERÉDES✖

✖1st✖

...1 éve...
1 éve annak, hogy magam előtt látom a mocskos vigyorát, a kezeimre tapadt vérét és félek attól, hogy
nem utóljára láttuk egymást...

Becsaptam magam mögött a pszichológusom ajtaját.
Egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat a megkönnyebbültségtől.
Végre kijöhettem erről a tetves helyről.

A fedetlet bőrömet egyből megcsapta a tél hideg szele, így minél gyorsabban kapkodtam magamra a kabátomat, amit azon nyomban össze is húztam.
Vacogva futottam a közeli buszmegálló felé.
Remek, már megint késésben vagyok...-gondoltam magamban. Szerencsémre még épphogy feltudtam magamat tuszkolni a teli buszra, melyen az emberek másodpercenként rugdostak a másik ölébe, súlyos táskáikkal.

Már több mint 1 éve töltöm így az unalmasabbnál unalmasabb napjaimat.
Vajon valaha képes leszek felejteni?

-Elnézést! -zökkentett ki a gondolataimból egy nálam egy fejjel alacsonyabb lány -A következő megállónál leszállok. Esetleg ki tudnál engedni? -szólt ki a megpakolt csomagjai mögül.

Bár nem láthatta, de biccentettem felé egyet, ezzel már fel is készülve arra, hogy a tömeg miatt kénytelen leszek leszállni, hogy egyáltalán ő is kitudja magát tuszkolni a több tucatnyi ember közül.

-Köszi! -húzódott egy széles, szinte már vicsorgó mosoly a szájára, ahogy leszálltam és kiengedtem magam mögül.

Akarva akaratlanul is utána néztem, mit sem törődve a külvilággal. Olyan furcsa.

A pillanatot a busz hangos moraja törte meg, ahogy szinte becsapja az ajtóit, majd elhajt az orrom előtt.

-Basszus... -csaptam a homlokomra szégyenemben, miközben a jármű távolodó alakját vizslattam.

Szitkozódva bár, de egy legyintéssel elengedtem az egészet, majd egy picit elhúzódva a járda szélétől, vártam a következő buszt. Cipőmet kopogtattam türelmetlenül a megálló kövezetén, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy az előbb ilyen könnyen kizökkentettek a valóságból.

-TAKARODJ AZ UTAMBÓL! -hirtelen elhangzó ordításra azonnal abba maradt önmagam sanyargatása, és felkaptam a tekintetemet.

Velem együtt mások is felfigyeltek erre és a fejüket kiabálás irányába fordították. Mindenki kikerekedett szemekkel követte a balhéra kiéhezett pillantásával az eseményeket.

A távolban egy világos autó haladt rohamosan egy éppen a zebrán áthaladó alak felé.
Amint realizálta, hogy neki szólt az előbbi, megtorpant, majd toporzékolva próbált tenni valamit. Botladozva az út túloldalára akart érni, utolsó métereit már fájdalmasnak tűnő elhasalással tette meg a hideg beton felületén. Akárhogy is, látszólag ez a mozdulat mentette meg a gyors és hirtelen haláltól, amit a tőle pár centire villámsebességgel elhaladó jármű okozott volna.

Ahogy az autó elhaladt a bámészkodó tekintetek előtt, nekem valahogy lelassult az idő.
Éreztem, ahogy a sofőr mélyen az én tekintetembe fúrja a sajátját.
A gyomrom görcsbe rándult ezt látva, és a félelem érzete eltöltötte az apró, vacogó testemet. Furcsán magam elé meredtem reakciómat észrevéve, fogalmam sincs, miért váltotta ki ezt belőlem.

Miután már alig lehetett látni az alakját, akkor rajzolódott ki, hogy a nyomát három darab rendőrautó is követi, ezzel felverve az utcán a megült csendet, fülsüketítő szirénáikkal.
Fogalmam sincs ki lehetett ez az őrült, akinek a pillantásától még a hátamon is felállt a szőr, de egy a biztos.
Képtelen vagyok elfelejteni őt...