✖KESERÉDES✖

✖16th✖

Napok teltek el. Mindennapos szorongásom kezelhetetlenül csúszott ki a karmaim közül. Nem jártam el otthonról, bárki keresett, nem válaszoltam neki. A rózsák, amiket továbbra is rendületlenül kaptam, elvesztették a varázsukat felettem.
Vártam a holnapot, ami talán még elhozhatja a megváltást számomra, ám ez sosem jött el. Be kellett látnom, hogy talán itt a vége. Egy senki vagyok, és senkire se számíthatok ebben a kurva világban.

Kopogtattak az ajtón.
Fekete szaggatott farmert viseltem és egy ugyan ilyen színben lévő vastag kapucnis pulóvert, ami tele volt szöszökkel. Általában nem nyitnék így ajtót egy embernek se, de most annyira sem érzem magamat toppon, hogy átöltözzek.
Résnyire nyitottam ki a bejáratot, hogy meglessem, ki lehet az, ám nem kellett meglepődnöm.
Egyszerű postás állt a küszöbömön, köszöntő vigyora azonnal lefagyott az arcáról, ahogy a meglátta az én sápadt bőrömet, ami már-már üvöltötte, hogy napok óta nem látott engem napfény, és persze karikás szemeimet sem. Biccentettem neki viszonzásképp, és a kezében tartott csomagot átvettem tőle. Még mielőtt elment volna, halkan elmormogott egy szimpla viszlátot, és sietősen sarkon fordult.

Fogalmam se volt mi lehetett a dobozban. Nagy volt, viszont pille könnyű. Nem is tudtam, ki küldhette ezt nekem, hisz a feladó neve nem szerepelt a csomagon.
Áthatott a kíváncsiság, titkolni se tudtam volna, hogy ez az eddigi hetem egyik legizgalmasabb pillanata.
Amint darabjaira szedtem a csomagot, rögtön temérdeknyi rózsa termett az orrom elé. Lehetett benne több tucatnyi, saccolni tudtam csak, képtelen lettem volna őket összeszámolni.
Vörös. Az összes vörös, egytől egyig.
Fogtam is a fejemet rendesen, nem tudtam, ki küldheti folyamatosan ezeket, és hogy mégis mi a fenét kezdjek velük. Esküszöm kamerát kéne szereltetnem a teraszra.
Egyelőre félre akartam rakni a virágokkal teli ajándékot, hogy aztán később eldönthessem, mi legyen a sorsuk. Ahogy a megfelelő helyet kerestem nekik, megszúrt az egyiknek a tüskéje. Feljajdultam, mire majdnem kiejtettem a kezemből. Egész véletlenül a doboz aljára siklott a tekintetem, ahol is egy kisebb cetlit fedeztem fel.

"Örökkön örökké"

Elfintorodtam. Biztos, hogy jó helyre hozták ezeket a virágokat? Egyáltalán mit akar ez jelenteni?

Megint kopogtattak. Összevontam a szemöldökömet, és kíváncsian odalépdeltem az ajtóhoz. Talán a hódolóm az, aki napi szinten bombáz virágokkal?
Kitártam az ajtót, ám annak láttán, ami fogadott engem, inkább be is csaptam volna előtte.

-Mivan, most talán nincs nyitva az ablakom? -üdvözöltem kedvesen.

-Baromi vicces -Ace elpillantott rólam zavarában és beljebb tessékelte magát -Nem tudtam, hogy lett pasid -ujjával a tengernyi rózsa felé mutatott.

-Én meg nem tudtam, hogy annyira jóban vagyunk, hogy csak úgy kedved szerint mászkálj a házamban.

Hümmögött egyet, és a falnak támaszkodott. Fejét teljes nyugodtsággal hátradöntötte, miközben a feketén ragyogó haja követte minden egyes mozdulatát.

-Szóval nem tagadod? -mosolygott

-Micsodát? -értetlenül álltam előtte és vártam a mindent elsöprő válaszát.

-Hát hogy... Van valakid.

-És mondd csak, ez téged mióta is érdekel?-förmedtem rá teljesen elvörösödve.

Eltolta magát a faltól, és inkább felém kezdett el közeledni. Fájt bevallani magamnak, de elképesztő volt a látványa most is. Fekete öltönyben volt, fekete, nyakban kigombolt inggel. Megszokott ruháihoz képest most rettentően elegáns volt. Tagadni se tudta volna, hogy készült valahová.