✖KESERÉDES✖

✖12th✖

-Mégis mi a fenét csinálunk? -ejtette ki helyettem a bennem is megfogalmazódott kérdést.

Bár tekintetéből áradt az értetlenség, ugyan abban a helyzetben maradtunk. Kezeivel nem tágított a szorításából, sőt, mintha még közelebb is húzódott volna hozzám.

Zavartságomban felsóhajtottam, de inkább hatott egy kellemetlen nyögésként, mintsem sóhajnak.
Megijedtem, ahogy rámnehezedett, és a fülemhez hajolt. Halk szuszogása meglepően megnyugtató volt számomra.
Észrevettem, hogy elfelejtettem félni a közelségétől. Legutóbb még rettegtem tőle, taszított és hányingert keltett bennem ahogy hozzámért, vagy egyáltalán rámnézett.

-Jobb lenne, ha távoznál -jeges tekintetemmel az ajtó felé pillantottam

Szemem sarkából láttam, hogy csalódottan lebiggyeszti az ajkait, mintha nem erre a kijelentésre számított volna.

-Skylar...-éreztem, hogy még mondani szeretne valamit, mégse jött ki egy hang se a torkán.

Karomat lazán elengedve mászott le rólam, és még vissza-vissza pillantva rám az ajtóhoz ballagott. Nem akartam kikísérni. Csak annyit szerettem volna, hogy békén hagyjon, és eltűnjön innét. Vette a lapot, egy másodperc múlva már köddé is vált.
Még mindig ugyan abban a pozícióban feküdtem, ahogy letaszított a kanapéra. Egy centit se akartam mozdulni, amíg éreztem a bőre csodás illatát.
Órákig feküdhettem így. Gondolataim ezerrel cikáztak a testvérem körül, arról, hogy mi tévő legyek, és természetesen Aceről se feledkeztem meg. Vissza akartam térni a monoton kis életemhez, ami unalmas volt, viszont kevesebb problémával megáldva, mint amennyivel most kell szembesülnöm.

Ebből az állapotból a korgó hasam mentett ki, és már keltem is volna fel, ha nem figyeltem volna fel valamire.
A telefonja, amit a szoba túlsó végébe hajított, még mindig ott hevert a padlón.

Lomha mozdulatokkal letérdeltem mellé, és lusta pislogásokkal kísérve bámultam rá úgy, mintha gőzöm se lenne, hogy mi az.
A képernyőjét könnyedén feloldottam, hiszen mégcsak jelszóval sem volt ellátva. Mintha csak nekem lett volna kikészítve.
Lelkiismeret furdalástól megkímélve önmagamat, kezdtem átkutatni a telefonját. Eleinte semmi érdekes nem tárulkozott elém. Mintha egy teljesen üres, és eddig még nem használt készüléket tartanék a markomban. Bárhogy kerestem, képeket, üzeneteket, de még elmentett telefonszámokat se találtam. Közösségi médiái nem voltak, se semmi használható, amiből ki tudnék facsarni bármiféle információt Isaac hollétéről.
Furcsáltam is, hiszen erről hívta fel a bátyámat, az előzmények között mégse találtam a számát.

Előkotortam a sajátomat és a lehető legszorgalmasabban kezdtem rajta kutakodni.
Arra a profilra kerestem rá, aki zaklatott engem, és bár tudtam, hogy Ace állt emögött is, még nem szembesítettem vele, hogy mennyire beteg dolog is ez.

'Az általad keresett fiók fel lett függesztve'

Szemeim kétszer akkorára tágultak ennek láttán. Ezek szerint törölte a profilját.

Csalódottan engedtem le magam mellé a kezeimet. A terv, amiben még reménnyekkel tele kapaszkodhattam, teljesen haszontalan.

-Mondd már meg végre, mi tévő legyek, Isaac.

Gyötrő éhségem ellenére úgy döntöttem, hogy inkább kiszellőztezem a fejem. A városban meg amúgy is jobb ételek vannak, mint itthon, szóval ki nem hagynám ezt a remek lehetőséget.

Amikor neki indultam a sétának, már rég beesteledett. A lámpák fényén kívül semmi más nem világította be a terepet. Ám a sötétség nem riasztotta el az embereket, ahhoz képest milyen késő is volt, egész sokan voltak a városban.
Amíg a kedvenc éttermemhez értem, próbáltam elterelni a nyomasztó gondolataimat, több kevesebb sikerrel. Bárhogy is csak a jövőre akartam koncentrálni, mindig bekúszott a képbe a mostani helyzetről kialakult gondolatfoszlány.
Megráztam a fejemet, hogy elűzhessem a stresszt és a figyelmemet a csodás városképre tereltem. Valóban mesébe illő volt, ahogy a különböző színben pompázó fények megvilágították az épületeket.
A nagy káprázatban megpillantottam egy ismerős arcot, ahogy éppen sietősen halad át a tömegen. Messze volt, de a rávetődő világításnak köszönhetően egész jól kivehető volt, hogy ki is ő.
Charlotte nyomába eredtem, ha már nem is egy kiadós hosszú beszélgetés miatt, de legalább a megnyugtató jelenlétéért.
Egymás után verekedtem át magamat az embereken, bár még így sem tudtam utolérni a látszólag frusztrált léptekkel haladó barátnőmet.
Tekintetemmel még elkaptam, ahogy egy viszonylag kihalt utcába kanyarodik be, majd eltűnik egy sötétebb részében.
Kis ideig gondolkoztam azon, hogy utána menjek-e. Végülis a következő találkozónk a jövő héten lenne, az pedig nincs olyan messze, hogy ne bírjam ki addig.

Megálltam, és ahelyett, hogy hagytam volna hogy elsodorjon az emberek tömkelege, Charlotte nyomába eredtem. Egyedül a magassarkú cipőm kopogott a kietlen utcában. Tájékozódási képességem nagyjából a nullával volt egyenlő, nem igazán tértem be kisebb mellékutcákba ha a környéken jártam.
Kérdéses volt számomra, hogy miért is mászkál errefelé, hiszen tudtam, hogy nem a közelben lakik, sőt, a város ezen pontját hozzám hasonlóan abszolút nem is ismerte, ezért is jöttem utána.
A távolból apró neszeket hallottam. Lépteimen gyorsítottam, addig, még nem közelebb értem a zajok forrásához, egy sikátorhoz. Azonnal kivettem a barátnőm felbőszült hangját, ahogy dühét nem mellőzve kiabál valakivel. Normális esetben már távoztam is volna, de az aggodalom járta át minden porcikámat, ahogy arra gondoltam, hogy valami idegennel veszekszik a város egyik legüresebb részében.

-...Fogadjunk hogy kurvára nincs is fogalmad arról, mennyire is kisiklott szerencsétlen -még közelebb merészkedtem, hogy halljam miről van szó -Most meg idejössz egy kibaszott vigyorral a pofádon, hogy tőlem...-felnevetett -TŐLEM kérj segítséget. Kössz, de nem, haver, csessz fel inkább mást az ajánlataiddal.

Hallottam ahogy a sikátorból kifelé veszi a lépteit, de valami mintha megakadályozta volna, és felnyögött.

-H..hé eressz el! -felfigyeltem valakinek a suttogására, ahogy a szavak játékával próbálja meggyőzni Charlotte-ot. Olyan, mintha direkt nem akarná, hogy bárki is meghallja, hogy miről beszélnek -Hívni fogom a rendőrséget, ha nem veszed le a mocskos kezedet...-erősködött, de mielőtt befejezhette volna a mondatát, nem bírtam felfogni, amit tett.

Megtört. Zokogásának hangja terítette be az amúgy is sivár teret. Amióta ismerem, tudtam, hogy soha nem hagyta magát másokkal szemben, és engem is erre ösztökélt. Most meg azt hallgatom, ahogy egyre erősödő sírása járja át a dobhárytámat, miközben szüntelenül gyorsuló szívveréssel állok egy kihalt hely kellős közepén.

-Rendben, rendben...-egy erőltetett kacagást hallatott -...megegyeztünk -hangja meg-megingott.

Mostmár bizonytalanul emelte újra lépésre a lábait, és egyre hangosabban hallottam cipőjének visszhangzó koppanását, amint éppen felém közeledett.
Tudtam, hogy minél előbb el kell, hogy tűnjek, ezért amilyen gyorsan csak tudtam lekaptam a magassarkúimat a lábamról, hogy hang nélkül, és a lehető legfeltűnés mentesebben fussak végig a mellékutcán át.