Hajsza/BEFEJEZETT/

Fourteen

Hál' Istennek, magammal vonszoltam a tánccucomat az arénába, így áttudtam venni a karakter cipőmet, megkönnyítve ezzel a táncolást. Ahhoz képest, hogy nem volt éppenséggel kicsi az aréna, igen nagy tömeg volt már akkor is, mikor mi megérkeztünk. De picit ugorjunk vissza, hogy mesélhessek.

Mivel öt óráig még bőven volt időnk hátra, bejártuk Buda egy részét, és megmutattuk az amerikaiaknak. Jártunk a Halász Bástyán, a Mátyás templomnál, és a Hősök terére is eljutottunk, bár ott nem időzhettünk sokáig, mert az időnk vészesen fogyott, szóval fel is pattantunk a megfelelő buszra.

Nagyjából fél óra volt az út odafelé. A két óra alatt bőven volt időm megismerni Emese és Nátán barátait. Gabrielle, mint később kiderült, az a lány volt, aki sokat szerepelt Nátán insta fotóin, mivel ő a fiú állandó párja a fellépéseken. Mellesleg kedves lánynak tűnt, különösen szép szőke hajzuhataggal, és francia felmenőkkel.

Zalán, az alacsonyabb srác szintén magyar, aki Magyarországon él jelenleg is, de nagyon jóban van a két testvérrel. Ráadásul az arénába vezető út alatt vagy százszor kérdezte meg Nátánt arról, hogy le tudna-e menni hozzájuk a hétvégén, mert a többiek már nagyon várják. Ebből rájöttem, hogy Zalán nem budapesti, és miután rákérdeztem, elmondta, hogy Debrecenben lakik. Az aréna előtt viszont, a srác levált tőlünk, ugyanis ő nem néptácos, így elindult, gondolom a szállására.

A másik fiú, Adam, sokkal sötétebb bőrrel rendelkezett, mint társai, és igen csak jó fej volt. Talán őt nevezném ki a hangulatemberré, ha létezne ilyen kitüntetés. Vele társalogtam angolul a legtöbbet. Néha kicsit lassabban kellett beszélnie, hogy értsem, mit mond, de így sem volt feszélyezett a dolog.

Az arénában felültünk a lelátóra, és onnan kémleltük a tömeget, miközben Adamből csak úgy áradt a szó. De tényleg... szóba hozott mindent, nem győztem kapkodni a fejem.
Teljesen jól ráláttunk a színpadra, ahol a zenekar készülődött; kipakolták a hangszereiket, beállították a mikrofonokat, és hangoltak. Mindenhol zsibongó embereket láttam, kicsiket, nagyobbakat, velem egykorúakat és idősebbeket. A lányok nagy része színes, próba szoknyát viselt, de voltak, akik modernebb ruhában feszítettek, és voltak olyanok is, akik farmerben és valamilyen felsőben várakoztak, mint én. A fiúk és férfiak sima fekete nadrágban voltak egy póló vagy egy ing társaságában. Lábukon pedig ott virított a fekete "ünneplő" cipő, vagy a csizma. Sokan csak céltalanul bolyongtak, várva, hogy leteljen az a fél óra, és elkezdődjön a buli. Mások csoportba verődve beszélgettek, de voltak, aki egymást keresték a tömegben, és olyanok is, akik ki be mászkáltak. Néhányan pedig már most a büfé előtt álldogáltak az előcsarnokban, hogy ők legyenek az elsők, mikor kinyit, egy időben a táncházzal.

Mikor az óra elütötte az ötöt, néhány szervező tűnt fel a színpadon, és egyikük kezébe vette a mikrofont is. Izgatottan fészkelődtem a helyemen, Emese és Nátán mellett, akik szintén vigyorogva tekintgettek ide-oda, mire végre figyelmet kért egy férfi. Valószínűleg ugyanaz a figura volt, aki színházi előadásokat konferálta fel.

- Köszöntök mindenkit az utolsó táncházon!- erre a közönség hangos tapssal és füttyögéssel fejezte ki izgalmát- Mielőtt elmondanám a ma esti felhozatalt, emlékeztetni szeretném a vendégeket, hogy holnap a magyarországi csapatok lépnek színpadra, utána pedig záró ünnepség címszó alatt elköszönünk a résztvevőktől, és megköszönjük a szervezőknek ezt a hetet. Utána, hasonlóan a Hétfőhöz, ugyanabban az étteremben tartunk egy búcsúvacsorát is.

Egy lélegzetvételnyi szünet után, a pasas belevágott a ma esti programokba is:

- Visszatérve a ma estére, köszöntsétek a zenekart! - itt újabb tapsvihar tört ki- Szóval, bemelegítésnek egyszerű, elhíresült báli táncokkal kezdünk, azután belecsapunk a moldvai táncokba. Később szatmári tanítás lesz, és az utolsó órákban pedig a közkedvelt mezőségi táncok lesznek terítéken. Jó szórakozást!