only wish ↳ lrh - 𝐒𝐇𝐎𝐑𝐓 𝐒𝐓𝐎𝐑𝐘 | ✓

december 23

December huszonharmadika.

A nap, amikor már tényleg mindenki eszeveszetten igyekszik az utolsó simításokat is elvégezni, hogy másnap minden gördülékenyen alakuljon. Attól függetlenül, hogy általában ilyenkor én már készen állva várom a Szentestét, az ajándékok még mindig becsomagolatlanul csücsülnek eldugva a szekrényem legmélyén. Mivel ma később kell csak bemennem a kávézóba, így eldönthetem, hogy a gyerek énem kívánságait teljesítve, kimegyek egy hóembert építeni huszonegy évesen (lassan huszonkettő!), vagy becsomagolom ezeket a dobozokat, amik már hetek óta arra várnak, hogy csillámokat szórva villogjanak elbújva a kíváncsi szemek elől.

Épp a fejemet nyomom bele a puha szőrmés párnámba, amikor kopogtatást hallok az ajtómon. Az tizenhárom éves öcsém dugja be a fejét a résen, és elneveti magát, ahogy meglátja a reggeli kómás fejemet. A szemeimet forgatom a tettére, majd felszaladt szemöldökökkel biccentek neki.

- Jössz ki? Legalább öt centis hó esett le az udvarunkba! – ujjong, és ezzel be is csapja maga mögött az ajtómat, meg sem várva a válaszom.

Úgy látszik ezzel eldőlt, hogy mi lesz a ma délelőtti programom, és az ajándékok csak holnap délelőttre maradnak.

Még mielőtt felöltöznék, ránézek egy pillantást a telefonom képernyőjére. Pár értesítés jelenik meg rajta, többek között Naiyától, aki emlékeztet, hogy ma délután fél ötkor itt lesz a házunk előtt, hogy ötre oda tudjunk érni a rendezvényre. Visszaírom neki, hogy okés, felfogtam az utasítását, aztán belépek az egyetemi Messenger csoportba is, ahol most kivételesen nem az egyetemről meg a tanulásról megy a téma, hanem a karácsonyi felfordulásokról. Néhány dologra itt is reagálok, majd lerakom a készülékem, és felpattanok. Nincs kedvem még a pizsamámból kibújni, ezért arra kapkodom rá a több rétegnyi ruhát, így amikor már eléggé lefőttem az öltözködésben, kirohanok a szobámból mint egy hét éves, és a hátsó ajtón keresztül, kifutok az öcsémhez, Hunterhez, aki észre sem veszi, hogy megérkeztem, ezért hátulról ráugrok. Mivel meglepetésként éri a tettem, így mindketten a földön kötünk ki, és egymás arcába nyomkodjuk bele a jéghideg havat. Ordibálva, nevetve, de legfőképpen jó hangulatban töltjük el a péntek délelőttöt, így egész hamar kész is leszünk Trevorral, a hóemberrel, aki egy szép piros sállal büszkélkedhet a nyakában, illetve egy kopott fazékkal a fején. Az orra egy paprika lett, mivel nem találtunk répát itthon, de ez a szépség hiba pontosan illik is rá. Mivel a szüleink dolgoznak, nem tudjuk megkérni édesanyánkat, hogy segédkezzen nekünk, így havasan járom be a házat a telefonomért, hogy le tudjam fényképezni az alkotásunkat. Örök gyerek maradok, nincs mit szépíteni ezen. Már lassan elgondolkozok azon, hogy a tizenhárom éves öcsém is érettebb nálam.

Amint megörökítettem Trevort az utókornak, visszasietek a házba, hogy időben el tudjak készülni. Még három teljes órát le kell húznom a kávézóban, utána mehetek a rendezvényre Naiyával.

Miközben a ruhámat válogatom, és nagy erővel kinyitom a szekrényem, picit meginog az egész szerkezet, és a bútorom tetején lévő fényképes doboz nagy hanggal éri a földet.

Nyilvánvalóan a tartalma kifordul a helyéről, és az összes régebbi fényképem, egyenként szétcsúszva terül szét a padlószőnyegemen. Mintha a sors akarta volna így, a szemeimmel elsőként egy Lukeal való közös képemet szúrom ki, ami még két éve készült. Akkor még semmi komolyabb szál nem fűzött hozzá, a barátságon kívül.

Azt hiszem.

Mára már én sem tudom igazából.

Felsóhajtok, és lehajolok, hogy összeszedjem a papírra vetett emlékeimet, amikor hirtelen a semmiből szólal meg a telefonom, visítva, hogy vegyem fel az illetőnek a hívását. Lent hagyom a képeket és kikerülve őket az asztalomhoz lépek, majd a kezembe veszem a telefonom. Wendy hív.