Dear Diary - TAEKOOK (BEFEJEZETT)

23.rész

-Mondtam, hogy csak idők kérdése és már bántod is. - hallatta meg Taemin gúnyos hangját.

Jungkook nem is figyelt, hogy mit mond osztálytársa. Végre magához térve indult meg Taehyung felé, de még maga sem tudta, hogy mit kéne mondania neki. Tisztában volt vele, hogy egy hatalmas hibát követett el, hiszen ismerte Taehyung körül lévő dolgokat. Úgy gondolta, hogy a szőke fiú látni sem akarja de minden próbát megért neki.

Az iskola előtt sikerült elkapnia Taehyungot és csuklójánál fogva megállítani de rögtön el is engedte, mikor könnyes szemekkel nézett rá.

-Tae. - lépett hozzá közelebb, de a másik szinte azonnal hátra is ugrott. - Ugye nem félsz tőlem? - kérdezte Jungkook, mikor Taehyung túlságosan is nagy távot tartott tőle és még ránézni is alig akart. Inkább pásztázta a koszos földet.

-Nem tudom. - suttogta szipogva.

Jungkook nagyot sóhajtva túrt fekete hajába. Egyszerűen nem tudott mit mondani. Hiába kezdte volna azzal, hogy nem akarta és úgyse bántotta volna, mert majdnem megtette. A sok gyengéd érintés és a sok ígéret, miszerint nem fogja hagyni, hogy bántsák után kicsi választotta el attól, hogy megüsse Taehyungot.

-Ugye tudod, hogy sose bántottalak volna?

-Nem. - válaszolta könnyeivel küszködve. - Majdnem megtetted és egy majdnemből még lehet az is, hogy megütsz. Mindig csak egy majdnemből kezdődik. Én.. Nem akarom mégegyszer átélni azt, amit már egyszer megtapasztaltam. - nézett fel Jungkookra. - Főleg úgy, hogy te is hasonló helyzetben éltél és ezt ijeszt meg, hogy... - harapta be a szája szélét és újból elfordította a fejét.

Jungkook idegesen fújtatott, majd egy kicsit Taehyung felé lépett.

-Hogy? - kérdezte idegesen. - Kérlek, fejezd be a mondatot. - vonta fel a szemöldökét.

Sejtette, hogy mit szeretne mondnai a másik és ezt egyszerre idegesítette fel és undorította el saját magától.

-Mindegy, nem lényeges. - mondta halkan Taehyung.

-De az! Mondd ki, ha már elkezted. - emelte fel a hangját hirtelen, amitől Taehyung összerezzent.

A szőke fiú ismét hátrált de már a kerítésbe ütközött. Ijedt csillogással szemeiben nézte, ahogy Jungkook közelít felé.

-Hallgatlak.

-Nem.. Nem lényeges. - suttogta és elnézett, hogy ne az előtt állót kelljen figyelnie.

-Azt akartad mondani, hogy olyan leszek, mint az apám? - támaszotta meg kezét Taehyung feje mellett. - Hm? Azt? - fordította maga felé Taehyungot állánál fogva. - Mert végülis én csak olyan lehetek, mint ő, ez egyértelmű, nem igaz? - nézett Taehyung könnyes szemeibe. - Te is azt látod, mi? Egy olyan embert, akinek, ha eldurran valami az agyában, akkor csak bánt másokat, még azokat is, akik valamilyen szinten közel állnak hozzá. Persze, hogy azt látod, mert hát.. Mindenki ezt látja bennem. - mondta hangosabban a kelleténél. - De én nem vagyok olyan, mint az apám. Én sose bántanálak még akkor sem, ha kezet emeltem rád, amit azonnal meg is bántam. - törölte le Taehyung folyamatosan potyogó könnyeit. - Tőlem nem kell, hogy félj. - suttogta.

Taehyung sírva szorította össze a szemét az érintésre. Ha eddig nem is félt Jungkook tettétől, ezek a szavak megijesztettek és fel is dühítették. Ő mindig is Jungkook mellett állt és nem is értette, hogy miért mondja ezt. Soha nem nézett rá úgy Jungkookra, ahogy ő azt gondolja.

-Kérlek, hagyj békén. - tolta el magától Jungkook kezét és elsietett tőle.

Jungkook idegesen ütötte a mellette lévő falat, egészen addig, amíg már sebes, véres nem lett, majd leült a földre, sírva.

-Gyere, haza kísérlek. - állt meg mellette Yoongi.

-Te mit keresel itt? - nézett fel Yoongira.

-Erre jártam és annyit látok, hogy itt sírsz és boxolsz a fallal. Gondoltam valami nagyon nincs rendben, ezért ide jöttem.

-Nem akarok semmiről sem beszélni.

-Kifejezetten megkérlek rá, hogy ne beszélj a gondjaidról. - sóhajtott Yoongi. - Én csak nem akarom, hogy itt legyel, mint egy rakás szerencsétlenség. Sírj otthon. - húzta fel a földről osztálytársát és magával húzta.

---

Elbasztam? Igen.

Rohadtul elcsesztem ezt az egészet, mert egyszerűen nem tudok leülni a seggemre, hanem keresnem kell a bajt. És itt is van! Tessék, kerestem én és most jelenleg Taehyung még látni sem akar. Amit még meg is értek. Nem volt elég, hogy majdnem megütöttem, még le is basztam, amiért még azt feltételezi, hogy olyan leszek, mint az apám. És ez még jogos is volt az ő részéről. De, ha még jobban bele is gondolok, ki sem mondta. Sőt, ő még akkor is ott volt velem, amikor megtudta, hogy milyen az apám. Soha, egy szóval sem mondta, hogy olyan féregnek lát engem.

És én még azt ígértem neki, hogy senki nem fogja bántani, ha velem van. Erre... Erre én bántottam majdnem.

Azt sem tudom, hogy mi ütött belém ma és, hogy miért tettem azt, amit.

Jeon, ezt rohadtul elbasztad...

---

-Jungkook! - hallotta meg anyja hangját. - Jó hírem vannak, ha tudsz gyerek ki a nappaliba, kérlek. - kopogott az ajtón.

Az említett sóhajtva kelt fel helyéről és egy mély levegőt véve sétált ki szobájából.

-Igen? - ült le anyjával szemben.

-Tudod, elváltam apádtól. - kezdte. - És emiatt jutottunk némi pénzhez, a körülmények miatt. És el tudnunk majd költözni, egy olyan helyre, ami jobb körülmények között van. - mosolygott boldogan a nő. - Még nagyobb szobád is lehet, egy nagyobb ággyal. - húzta fel egyik szemöldökét. - Nem kell Taehyunggal nyomorogni majd azon a kicsi ágyadon. - pillantott fia szobája felé.

Jungkooknak a kezdeti boldog mosolya hirtelen eltűnt arcáról.

-Fiam, miért sírsz? - törölte le aggódva Jungkook könnyeit.

-Nem hiszem, hogy Tae jönni fog már.

-Történt valami?

-Valamit nagyon elrontottam és Tae most nagyon nem akar velem beszélni. Bocsánatot sem tudok kérni tőle, mert látni sem akar engem. - nyelt egy nagyot Jungkook.

-Hidd el, hogy látni akar. Kook, én apátad akkor is szerettem, mikor évekig ütött engem. Ott lett elegem, amikor bántotta a számomra legfontosabbat, téged. - fogta meg fia kezét. - Ha nem is ma vagy holnap kérsz bocsánatot az sem baj. Adj neki egy kis időt. Igaz, nem tudom, hogy mi történt de nem hinném, hogy gyűlölne téged. De, ha veszni hagy téged.. Elég buta. - puszilt fia hajába.