Jimin szemszöge.
- Meddig akarsz még úgy csinálni, mint aki szívesen segít nekem mosogatni? - kérdezi anya, miközben a szavaival ellentétben egy újabb elmosott tányért ad a kezemben, amit az eddigiekhez hasonlóan azonnal lelkesen szárazra törlök. Értetlenül emelem a tekintetem a női ősömre, aki csak huncutul mosolyog.
- Miről beszélsz? Szívesen segítek. - rántok vállat hanyagul, pedig igazából rohadtul tudom, hogy miről beszél. A vacsora kínos pillanata óta, mikor is apa elkotyogta Jungkooknak a tovább tanulási terveimet, igyekeztem úgy tenni, mintha nem is léteznék. Ennek egyszerű ok az volt, hogy a légkör konkrétan megfagyott onnantól. Persze anya elterelte a témát, és mindenki, még Jungkook is igyekezett válaszokat kicsikarni magából a desszert elfogyasztására fentmaradt időre, de ezek olyan erőltetett párbeszédek voltak, hogy fájdalmas volt végig üllni. Amint befejeztük a vacsorát, Jungkook udvariasan elkérte magát és bemenekült a szobámba, én pedig tudtam, hogy utána kellett volna mennem, de egyszerűen a félelem meggátolt ebben. Nagyon paráztam a reakciójától, ugyanis teljesen megérteném, ha úgy istenesen kiakadna ezen. Hisz csak most jöttünk össze, most vallottunk egymásnak szerelmet, erre én beközölném, hogy "Ja, amúgy én félév és elmegyek Londonba tanulni, oké?". Teljesen jogosan dobna ki ezért, én pedig rettegek attól mi vár rám, ha átlépem a szobám ajtaját.
- Kicsim, az anyád vagyok, ne akarj nekem hazudni! - szíd meg anya, míg megtörli a kezét, majd ahogy ezzel végez az arcomra simítja az egyiket. - Miért nem mész utána? - kérdezi gyengéden, míg a fejével a szobám irányába biccent.
- Mert félek, anya. - vallom be halkan, még lehúzom két kézzel a kis tenyerét az arcomról és egyszerűen csak lecsúszok az egyik székre az ebédlőasztalhoz. A hajamba túrok, majd egy frusztrált sóhaj után a tenyereimbe temetem az arcom.
- Mitől félsz Kincsem? - anya elém guggol és a combom kezdi simogatni, amiért nagyon hálás vagyok, mert iszonyatosan megnyugtat ezzel a kis cselekedettel is.
- Hogy elküld ezért.
- Már miért küldene el? - értetlenkedik anya, mire ráemelem a tekintetem, amolyan "ezt most komolyan gondoltad?" módon.
- Anya, nem rég jöttünk össze, szerinted mennyire lehetett boldog, hogy azt hallotta hogy kiakartam menni külföldre tanulni? - hadarom el mérgesen puffogva, de anyukám arcán hirtelen egy számomra érhetetlen és indokolatlan vigyor terpeszkedik el. - Ez egyáltalán nem jó dolog. - morgok a mosolyára utalva, amivel megnevetettem az előttem guggolót.
- Oh, dehogyisnem Kicsim. Ugyanis tudod mit mondtál? - kérdezi felvont szemöldökkel, majd meg sem várva a válaszom beközli a helyes eredményt. - Azt, hogy akarTÁL. - nyomja meg a szó végét huncutul, nekem pedig úgy esik le az állam azzal a bizonyos tantusszal együtt, hogy az valami fájdalmas. Amikor ezt anya is felfogja, vidoran folytatja. - Kicsim, nincs mitől tartanod, mert te tudat alatt már rég eldöntötted, hogy nem fogsz kimenni arra az egyetemre. - mondja bölcsen, majd apró ujjait az állam alá teszi és megemeli a buksim. - Mitől félsz hát? Olyan miatt nem haragudhat, ami már fent sem áll.
Értetlen, kuka képem egy pillanat alatt lesz boldog, majd szabályosan belecsapódok anya nyakába, aki nevetése közben alig tudja megtartani az egyensúlyát, hogy fel ne dőljön velem együtt.
- Köszönöm! Köszönöm! - hadarom neki, még szinte agyon szorongatom szegényt. Anya viszonozza az ölelésem, majd eltol magától és megpaskolja a combjaimat.
- Nagyon szívesen Kincsem, de szerintem most már menj, mert szegény fiú már ki lehet készülve.
Nagyot bólintok válaszul, majd egy gyors homlokára adott puszi után meg is iramodok a szobám felém. Az ajtómig meg is marad a lelkesedés és a vidámság, de ahogy a kilincsre helyezem a kezem, egyszeriben megint félelem költözik belém, amitől összeszorul a gyomrom. Nagy levegővételekkel nyugtatom magam, majd magamban vagy tízszer elszámolok háromig, mire végre elég bátorságot gyűjtök, hogy belépjek. Amint bent vagyok be is csukom magam után az ajtót, visszafordulva pedig tekintetem azonnal megakad Jungkookon, aki az ágyam szélén ül és a tenyereibe temeti az arcát. A szívem hirtelen megfacsarodik a látványától, és a bűntudat is marcangolni kezd, hogy eddig várattam Őt, mikor látszólag nagyon megviselte ez az egész, csakúgy, mint engem. Teszek felé egy óvatos lépést, de aztán meg is állok, amikor meghallom rekedt, mély hangját.
أنت تقرأ
Real me /Jikook ff./
أدب الهواة"Az előítélet a legfőbb ellenségünk. Mert láthatatlanná teszi a láthatót is." -Higasino Keigo Jungkook soha nem ismerte Jimint. Előítéletesen azt látott bele a személyébe, amit Ő kigondolt, miközben nem is tudta, hogy ez mennyire messze is áll a val...
